2011. június 29., szerda

A bucsúzás fájdalmas pillanatai





Elszaladt az egy hónap. Alig vettük észre, épp csak megérkeztünk, és újra indulás haza.


Reggeli meditáció, megköszönöm a madaraknak a nagyszerű reggeli muzsikát, amelyet minden reggel csodálhattam.
7 órától pranajama órán jegyzetelünk.
9:30-tól utolsó női óránk, amit Guruji unokája tart elméletileg, gyakorlatilag meg Guruji is tanít.
Nehezen jutnak el az instrukciók, talán már alig van hely, ahova befogadni lennénk képesek ennyi új infó után. Nem volt egy könnyed óra, de a végén ülő pranajama és savászana is volt.


Az eszközöket a helyükre pakoljuk, Guruji éppen egy hosszas supta virasanából tér vissza.
Odamegyünk hozzá (mi magyarok 4-en), letérdelünk, homlokom a földön, és kitör belőlem a zokogás. Hirtelen minden megszűnik, nem hallok, nem látok, nem érzékelek -mint egy hullám, tör föl belőlem.
Gyorsan visszatérek, érzékelem, hogy Marcsi is zokog, és a többiek is mögöttem -nem tudom, mi történik, de valami nagyon mélyen és legbelül.......................... Guruji is meghatódik, szívből szívbe áramlik a szeretet, a hála.
Kiterjesztem a hála érzését, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehettem, hogy tanulhattam, hogy tapasztalhattam, hogy más világban voltam.

Ahogy ballagunk ebédelni, a pici kislánytól is elköszönök, akit eddig minden nap fájó szívvel üdvözöltem. Néha megfogta a kezem, és sétált velem egy kis távon. A hídépítők picikéje, 1 éves lehet. Sátorban laknak az utcán. A játékszere az utca kövei, a pocsolya, és a benne lévő mocsok, mégis hihetetlenül elmélyülten tud belefeledkezni a játékba. A mamája az utcán szoptatja őt, olyan természetesen, mintha egy csendes, kulturált helyen lennének.
Ahányszor látom őket, mindig mosolyognak.

A szokásos helyen ebédelünk, ugyan hullámzó volt az állapotom az ittlétünk alatt, de ebéd közben van egy olyan érzésem, hogy szívesen maradnék még egy hónapot.
Lassan csomagolni kell. Igaz, holnap reggel 5-kor száll föl a gép, de Indiában soha nem lehet kiszámolni pontosan az eseményeket, ezért ma délután 5-re hívtuk az autót, ami kivisz a reptérre (innen  4 óra az út).

Haza repülünk, nagyon sok élménnyel többek vagyunk, idő kell még, hogy ezt a sok mindent be tudjuk építeni az életünkbe.









2011. június 27., hétfő

Még mindig csendben



A napokban nemcsak írni, de beszélgetni sem volt kedvem.
Érdekes állapot, nem akarsz mondani semmit, nincs kérdés, nem várok választ, csak úgy szemlélődök.


Haza érkezett a mi drága mesterünk, a mi Gurujink is Kínából, és újra az ő fényétől és energiájától ragyog az egész csapat. Újra tanít, mosolyog, néha morcosnak tűnik, de csak akkor, ha valamit nagyon nem úgy hajtunk végre, ahogy ő szeretné.


Csütörtök óta pranajama hét van, végre pihenünk -gondoltuk mi…
Első reggel 7 órakor fejenállással kezdünk (variációkkal 20 percig kitartva), majd köteles gyakorlatok következnek. - Nesze neked pranajama és pihenés, küzdöttem rendesen.
Minden órán elmondják, hogy a testnek föl kell készülnie a pranajamához.
A kezdőket is úgy megdolgoztatta egy fiatal csajszi (tanárunk), hogy csak lestünk. Mi csak jegyzeteltünk, de empátiánkat és együttérzésünket fejeztük ki a résztvevőknek.
Mire eljutottak a savászanához (hulla póz, pihenő póz), addigra már maximum csak beájulni, bealudni voltak képesek. Páran úgy beszunyáltak, hogy ébresztgetni kellett őket.
A ma reggeli órán pedig már csak laza pihenő pózok vannak, és lassú, nyugodt, puha légzés.


Fekvésben óriási a csábítás az alvásra, sajnos egy picit el is aludtam, és ma ismét az volt az érzésem, hogy Prasant nem angolul, hanem kínai nyelven beszél.
Arra gondoltam, most jött el az a pillanat, amikor már az agyam felmondta a szolgálatot. -Egy hónapon keresztül napi 4-7 órában angol utasításokat hallani, végre hajtani........ huhuhu, most már sok.
Most gondoltuk végig, hogy mit csináltunk végig, és hogyan is bírtuk…
Minden nap (vasárnap kivételével) reggel 7-12 gyakorlás, ebéd egy kis pihi, majd délután újra vissza 4-6 (néha tovább, mert jegyzeteltünk) -nem is tudom… Közben még vizsgára készülünk, otthon leírjuk az aznap gyakorolt szekvenciákat, és mindehhez általában reggel fél 5-kor kelés.


Most van egy olyan érzésem, hogy nem kifejezetten nyaralni jöttünk, de mégis olyan szinten töltődünk, hogy talán 5 nyaralás sem jöhetne a közelébe e mostani állapotnak.
Sajnos már csak 1,5 napunk van itt, döbbenet, hogy milyen gyorsan elszaladt 1 hónap.
Pillanatokon belül már azt fogom érezni, hogy újra otthon vagyok, és minden a szokásos, a jól bevált.
A mosógépemet meg fogom puszilgatni, meg a fürdőkádat is… :)
Ki lehet bírni nélkülük, de most már nagyon fogom értékelni, hogy nem kell vödörben mosni, és törökülésben fél óráig zuhanyozni.


 





2011. június 25., szombat

Csendesen



Nincs semmi, és minden van. Nem létezem, és mégis vagyok.
Nagy a csend, nem számít, mi van kívül, belül nagyon sok minden van. Nem kell beszélni, csak lenni.
Belül lenni, és kívül is. Nincs hullámzás, tisztul az óceán.
Nincsenek szavak, oly kevés a szó, mely kifejezné a pillanatot.


Geeta és Prasant tanítása, minden egyes szava olyan mélyen érint meg, hogy leírhatatlan.
Ahogy az aktív férfi részem a háttérbe vonul, elsőbbséget adva az intuitív, befogadó női részemnek, könnyeim által tisztára mosva, és bocsánatért esdekelve, békét köt bennem a férfi és a nő.
Megbocsájtás, kibékülés, tisztelet - nincs többé férfi uralom, alázatban, megértésben együttműködve fonódnak össze.
Mindkettőjük fontos szerepet tölt be, szükség van mindkét oldalra.


Namaste


 

2011. június 22., szerda

A tűz, ami éget, és éltet



Perzselő lángokban ég a testem. Tűz lettem, láng lettem, lassan hamuvá válhatok. Csendes az elmém, és ég a testem.
Egy hét hátrahajlító gyakorlatok után úgy éreztem, valóban elégek, és a tűz energia, amit ilyenkor termel a testünk, elárasztotta az egész lényem, minden szervem, minden sejtem.


Hozzá kell tennem, picit túllőttünk a célon, mert pontosan tudtuk, hogy Prasant tanít 2 x 2 órát (hátrahajlító pózok végig), 9-12-ig pedig saját gyakorlás.
Saját gyakorlásunk alatt sem kíméltük magunkat, mert akkor még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk este...
Bátran, és teljes erőbedobással gyakoroltuk végig a 3 órát.


Kis pihenő után, 18 órakor kezdődött újra Prasant órája.
Dvipada viparita dandasana, ustrasana (teve póz), urdhva dhanurasana (híd).
Minden pózt, vagyis ezt a hármat, legalább 30-szor ismételtünk meg.
Teljes koncentráció, továbbá olyan tüzesen és hangosan beszél megállás nélkül, hogy eszembe sem jut kijönni a pózból.


Ha mobil telefonod, vagy számítógéped van, megtalálod rajta a beállítások gombot, de a lehetőségeknek a felét sem használod. Így vagy a testeddel is, a millió lehetőségből csak a kis százalékát használod általában.
Használd a beállítások gombot, végezz egy ustrászanát a keresztcsontod részére, egyet a medencéd és csípőd részére, állítsd be és használd a medencéd, a gerinced, a mellkasod, az egész tested, használd a légzésed a beállításhoz. Tanuld meg használni és beállítani minden egyes testrészedet, és lélegezz.


Még életemben nem voltam ennyi időt teve tartásban, így már én is tevévé válhattam.
Megszoktam már, teve vagyok, lélegzek, és semmi más nem jut az eszembe.
Tevéből hídba váltunk át, és igazán nem tudtam számolni, hányszor mentünk föl.
Mellettem gyakorolt az egyik tanárunk, aki szokott tanítani minket, ő is akkorákat nyögött, hogy meg is lepődtem. - Persze vicces volt, mert mindenkiből kijött valami érdekes nyöszörgés, jajongás.
Feltettem a kérdést: Ha a tanárom így nyög és mindjárt hányik (mosolyogva mutatta, hogy mindjárt jön az ebéd vissza), akkor vajon nekem most itt a vég???
Nyögés és jajongás közben rám tört a nevetés, és nagyokat röhögtem mindig, amikor Prasant üvöltött, hogy vissza és föl! Ne pihenj hosszan a matracon, menj gyorsan vissza, csináld úgy, mintha készen állnál arra, hogy a fényképezőgéppel megnyomják a klikket.


Meglepően jól bírom, persze remeg mindenem, de csinálom, megyek föl és le…
Átérzem, milyen nehéz dolog hídnak lenni, és hogy mennyire erősnek kell lennie a lábaimnak ahhoz, hogy ne dőljön össze a híd - na meg a karjaimnak, tenyereimnek is.
El sem akartam hinni, hogy két órán keresztül 3 gyakorlatot ki tudja hányszor ismételtünk meg, és meditáltunk benne. Véget ért ez az óra is.


Ahogy sétálunk haza felé, könnyűnek érzem magam, repülnék, szállnék, szabadnak érzem magam, és 10 centivel magasabbnak.
Nem vagyok fáradt, mintha több órás alvás után lennék, friss vagyok és tettre kész.
Nehezen alszom el, figyelem ezt a különleges életet, ami a testemben vibrál… Lassan elalszom, de holnap nem fogok tudni lábra állni, úgy érzem.


Könnyen ébredek, frissen, pihenten, annak ellenére, hogy alig 5 órát aludtam.
Közben teljes döbbenet: lábra állok, nincs izomlázam, nem fáj semmim, kifejezetten jól érzem magam.


 





2011. június 21., kedd

A virágnak megtiltani nem lehet



Teljes megdöbbenésemre az  elmúlt napokban és hetekben kaptam pár támadást a blogommal kapcsolatosan, hogy miért írok, miért így írok, miért ezt, miért nem azt írom.........................
 
Azért, mert továbbra sem szeretnék senkinek megfelelni, mert egy ideje egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak rólam, nincs dolgom azzal, ki mit gondol rólam.
Írok, mert jön, úgy érzem, írnom kell, amikor nem érzem úgy, akkor meg nem írok.


A virágnak megtiltani nem lehet, hogy nyíljon. Nem lehet kérdőre vonni, hogy miért nyílik, miért így, és miért nem úgy nyílik.
A gyöngyvirágot nem lehet kérdőre vonni, hogy miért fehér, és miért nem kék, vagy lila, vagy akár piros színekben pompázik. A madarat nem lehet befolyásolni, hogy ugyan ne repüljön már.


Csak ennyit szeretnék válaszul azoknak, akik néhány kérdést tettek föl, nem teljesen pozitív szándékkal.
Hangsúlyozom, továbbra sem hozzám tartozik, amit gondolnak rólam.


Most már viszonylag nehezen viselem ezt a szoros együttlétet, ami annyit jelent, hogy 3 hete csak pár órát tölthettem egyedül. Tudom, tanulnom kell a társaságban lenni, szocializálódni, beilleszkedni, együtt lenni, csoportban lenni feladatot (számomra egyelőre feladat), de most már aztán elég!
Fölhalmozódott bennem az egyedüllét hiánya, éppen ezért tegnap elszakadt a cérna.
Minden ember, ha bármilyen kapcsolatba lép egy másik emberrel, akár párkapcsolati, akár baráti, iskolatársi, vagy munkahelyi kapcsolatról van szó, egymás tükreivé válnak.


Picit kötözködhetnékem volt tegnap, így a saját feszültségemet merészeltem valaki másra vetíteni, utólag végiggondolva merész ötlet volt… Mert akinek beszóltam, nem így fogta föl, hogy igen, én most a tükröd vagyok (támadásnak élte meg), valahol mégis olyan éles tükröt vágott elém, hogy csak kamilláztam utána is órákig.
Visszatámadt (sértett egó fegyvert ragad, meg kell védenem magam), így a szemem elé tárva a leggyengébb és legsötétebb pontjaimat. Nem támadok vissza, mert igaza van. A fenébe is, elfogadom, hogy igaza van.


Ilyen esetekben mit tehetünk?? Gondolkodtam rajta, de csak később jött a válasz: köszönd meg, hogy a tükröd volt, hogy rávilágított a hibáidra.
Mert ugyebár ilyenek vannak. Senki nem tökéletes és nem is lehet az. Vannak szeretetteljes napok, órák, percek, ugyanakkor vannak mély pontok is.


Végszóként pedig, ha a nap 24 órájából mondjuk 2 órát esetleg hisztizek, attól még a másik oldal is jelen van: hálát adok, hogy élek, hogy létezem, megtalálom az örömöt, szárnyalok, repülök, hagyom, hogy a létezés öröme átöleljen, elringasson.


Egy- egy reakcióm bizonyos eseményekre nem téveszthető össze a gondolkodásommal, az életfilozófiámmal.
És ha rádöbbenek, hogy kígyót melengettem a mellkasomon, de a kígyó megmart, attól még nem fogom bezárni a szívem, és nem feltételezem azt, hogy ha egyszer megmartak, innentől fogva majd mindenki mérgeket lövell felém.





2011. június 19., vasárnap

Dióhéjban a hinduizmusról



A hindu vallásban több Isten van.


Vannak óriási Ganesha szobrok az utcán, a piacon, az üzletekben pedig picike Ganesha szobrok. Ma mi is Ganesha segítségét kértük, sorban álltunk az indiaiak között, hogy Ganesha közelébe kerülhessünk, és a védelmét kérjük.
Ő képviseli a bölcsességet, az értelmet, a tudást, a gazdagságot, a sikert, a beteljesülést. Indiában a legnépszerűbb Isten, hiszen mindenben lehet kérni a segítségét, a legkisebb problémától a legnagyobbig. Hívei azért imádják őt, hogy eltávolítson az útjukból minden akadályt, amivel az ember szembe kerülhet élete során.


Életem bizonyos területén felbukkannak akadályok, de bízom benne, hogy a Ganeshával való találkozás és beszélgetés valóban elhárít minden akadályt, és zökkenőmentesen élhetem az életem minden területen.
Bár, ha akadályok vannak, azt nem véletlenül kapjuk, hanem talán azért, mert tanulnivalónk van: türelmesebbnek kell lennünk, vagy nincs még itt az ideje annak, hogy abban a pillanatban az ölünkbe hulljon, amit szeretnénk.


 



2011. június 17., péntek

Én Istenem, Jó Istenem



A mi drága Gurujink Kínában tanít, magával vitte a leghelyesebb kedvenc tanárunkat, meg az unokáját is.
Az intézetben ettől függetlenül ugyanúgy zajlik az élet, Geeta és Prasant tanítanak tegnap óta hátra hajlító pózokat.


Ma már fitten és frissen ébredek hajnalban, mert a név kötelez - hajnalban kel Hajnalka.
Hálát adok a madaraknak, hogy újra ébresztenek, megszólal a reggeli koncert a meditációhoz. Magam vagyok, magammal vagyok, hála, hogy itt lehetek, hogy meditálhatok. Újra egy új nap köszönt be.
Ma is, mint minden nap, más utazások, tapasztalások, találkozások várnak, nyitott vagyok az eseményekre.


Reggel 8-kor egy haladó órán jegyzetelünk, helyiek a résztvevők.
Sokan vannak, és nagyon ügyesek. Valakinek megszólalt a mobil telefonja… - hááát, volt balhé, de én is hasonlóképpen felháborodnék, ha valaki bekapcsolt telefonnal jönne jógázni.
Ha arra a másfél órára valaki nem képes a telefonjáról leválni, nem is tudom, minek jógázik.


Óra után saját gyakorlás van 9-től 12-ig.
A néhány napos visszafogott teljesítmény és gyakorlás hatására ma valahogy minden póz nehézkes, fáj a vállam, de én kérem, működjön együtt velem, segítsen a pózban. Nem akar megnyílni, nem akar együtt működni, talán egy picikét lazult, de nem eleget ahhoz, hogy a kívánt pózban elérjem a helyes kivitelezést.
De sebaj, nem adom föl, holnap talán jobban fog menni. :)


Már nagyon elegünk van az indiai csípős ételekből, ezért ma egy jól bevált arab ételhez vásárolunk alapanyagokat. Krumpli, paradicsom, hagyma, fokhagyma, koriander, vaj, paradicsom püré - eredetileg csirkemell is szerepel a hozzávalók listáján, de természetesen kihagyjuk, mert vegák vagyunk.
Nem tudom pontosan az étel nevét, de finom lett, és végre valami nem csípős fincsi ebéd.
Utána egy kis tea, pihi, és rohanunk, mert 18 órától Geeta Iyengar (mesterünk lánya) tanít.


Le vagyok döbbenve, hogy ennyi kiabálást megállás nélkül 2 órán keresztül hogy bír ki??
Vannak, akik nem abba a pózba helyezkednek, amit ő kért. „Hol van a figyelmed?? Hol van a koncentrációd?? Nem hallod, amit mondok??” Az elme el akar menekülni, kalandozni akar, de én nem hagyom, mert folyamatosan utasítom, hogy nyomd a sarkad, vidd oldalra a sípcsontod, keresztcsont bent…. Halld meg, amit mondok! Az elméd trükközik veled, de ne hagyd, hogy elvigyen, tartsd kézben!
 
Hihetetlen energiával és tűzzel tanít, valóban nem nagyon tudunk elkalandozni, mert még a fülünk bőrére is koncentrálni kell. Ebben az állapotba bármilyen gyakorlatot végre hajtok, benne maradok, és nem is akarok kijönni, nem érzek fájdalmat a vállamban, az egész testem átadja magát a gyakorlásnak. Koncentráció, meditáció. Ha jogi vagy, a figyelmed borotva éles, ha nem, akkor menj haza aludni, és álmodozzál.


Engedd el a megszokásaidat, ne azt figyeld, mit csinálnak mások, hanem nyisd ki a füled, halld meg, amit mondok, és csináld! A te lábad, a te térded, igazítsd! Ha nem vigyázol magadra, majd az orvos nem fogja megkérdezni, hogy hol van az egyvonalúság a testedben. Ne nézz rám, nézz előre, és csináld, amit mondok, nyisd ki a füled!
Ha nem reagálsz gyorsan arra, amit mondok, menj a kezdőkhöz vissza! :)
Mérhetetlen szigor, de ugyanakkor szeretet van benne, értünk teszi, egyenként mindenkit figyel, és azt is látja, ha valaki a sarokban hátul elkalandozik, azt sem hagyja.
Hátra hajlító pózokat gyakoroltunk, ma még picit visszafogottan, gondolom, majd holnap jön a következő adag, de várom nagyon.


Az intézettel szemben egy Hare Krisna templom van.
Bemegyünk a lányokkal picit megpihenni, erőteljes virágillat és füstölők tömkelegének illata keveredik, meseszerű képek, szobrok mindenütt. Emberek ülnek a földön és imádkoznak, meditálnak.
Leülünk mi is, és ahogy becsukom a szemem, otthon érzem magam. Az én számomra ez az érzés van jelen, ha bármilyen országban, bármilyen vallású templomba, imaházba, mecsetbe megyek.


Jelen pillanatban az én valóságomban, saját szűrőmön keresztül, a tapasztalataim alapján, minden egy, minden vallásnak ugyanaz a lényege: összekapcsolódni a felsőbb Isteni énünkkel, és általa az univerzummal.


Én Istenem, Jó Istenem, becsukódik már a szemem. De a tied nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám. Vigyázz az én szüleimre, meg az én testvérkémre, mikor a nap újra fölkel, úgy köszöntsük egymást reggel.
Gyerekkorom emlékei és az esti ima. Nem jó érzés így elaludni?! Tudni, hogy vigyáznak rám???


Om gam ganapataje namaha - így mantráznak a hinduk, Bismilla............. - mondják el a napi imájukat 5-ször a muszlimok.
Közben mindenki arra az időre magára és az Istenére, a bennünk levő Isteni szikrára, szeretetre figyel, így összekapcsolódva az univerzummal, a mindenséggel.
A név nem számít, a hangsúly a szeretet, harmónia egységben élni.


Sok országban jártam már templomokban, mecsetekben, hindu és buddhista szertartásokon vettem részt, mantráztam, imádkoztam, kiolvastam a Quran-t magyarul. Tapasztalásaim végeredménye az, hogy az én számomra az Isten nem rajtam kívül, hanem belül és mindenhol van.
Üzen a madarak hangján keresztül, a puha, simogató szellővel átölel. A telihold ezüst fényét küldi, hogy bevilágítsa az ösvényt a lábunk alatt, a csillagokon keresztül ragyog, a gyerekek ártatlanságával tükrözi a tisztaság és őszinteség fontosságát.


Az én Jó Istenem nem nézi, kinek milyen színű a bőre, a nemzetisége, a vallása. Feltételek nélkül mindenkit szeret, hiszen a szeretet mindenki számára elérhető. Jut bőven mindenkinek, csak ki kell nyitni az ajtókat, a szíveket, mert lelakatolt szívbe szeretetet árasztani nem lehet.


 
















2011. június 16., csütörtök

Az elengedésről, indiai szokásokról



Már megszoktam, hogy itt Indiában minden az elengedésről  szól számomra. Hogy a gyakorlásnál hiába pakolok magamnak eszközöket, azonnal eltűnik egy pillanat alatt, a minden mindenkié elv lapján működik minden.
Mégis picit nehezemre esett felfogni, hogy a kedvenc esőkabátom (amit pár éve Franciaországból rendeltem, hatalmas bringás, poncsó szerű, nagyon jó minőségű darab) is be lett dobva a közösbe, illetve aki éri, viszi, és használja.
2 hét alatt mindig ott tároltam, eddig nem vitték el, de gondolom most jött el az ideje, hogy búcsút mondjak neki, bízva abban, hogy jó kezekbe került és vigyáznak majd rá, gondját viselik.


Esőkabátot kell venni, elindulunk Mónival, újra esik az eső.
Végre sikerül találni, persze egy közel sem olyan jó minőségű, de vidámabb darabot, az árból is engedtek. Ki akarom fizetni, de nem akarja elfogadni a pénzt, nem értem................. Próbálom megérteni, mit magyaráz és mutogat olyan szenvedélyesen.
Kicsit későre esett le a tantusz, bal kézből Indiában nem fogadnak el pénzt, ugyanis a bal kézzel mossák a hátsójukat... - csak jobb kézzel szabad enni, fizetni, bal kézzel pedig csak azt az egy dolgot, amit imént említettem.
Amikor ebédelni megyünk négyen, csak a férfitól veszik föl a rendelést, illetve fizetni is neki lehet. Volt már rá példa, hogy Marcsi nyújtotta a pénzt, és tőle nem vették el. Itt aztán igazán férfinak érezheti magát Lackó. :)


A hölgyek Indiában picit máshogy vannak kezelve, mint a nyugati országokban.
Egy példa erre, ha ciklusa van egy nőnek, 5 napig el van különítve egy másik szobába, semmilyen kapcsolat felvétel nincs a családdal, hiszen ő ilyenkor tisztátalan és az Istenekkel sem beszélhet, imádkozhat, ebben a formában a családtagok részére sem szerencsés úgy szertartást és imákat, tisztításokat végezni, ha tisztátalan személlyel kapcsolatba lépnek.
Őszintén szólva, maximálisan el bírnám viselni, ha havonta 5 napig kötelező szabira lennék küldve, mindenkitől elszeparálva, csak a pihenés és tisztulás lenne a feladatom.
De kérdezem én, hogy a mai teljesítmény centrikus, rohanó  világban, amikor a nők lassan túlteljesítik a pasikat, ki engedhetné meg magának ezt a luxust, hogy csak saját magára figyeljen, felmentést kapva még a házi munka alól is. De hajrá, kellett nekünk emancipáció, most megkaptuk.
Érdekes megtapasztalni ezt az óriási kontrasztot a két világ között, a nyugati rohanó, robotszerű és az itteni nyugis, emberközpontú, szeretetteljes világ között.


Visszatérve az első mondatokhoz, esőkabát kifizetve, és indulunk picit körülnézni: gyönyörű ruhák, szárik, kendők, ékszerek. Ilyen szép kézzel készített ruhákat még sehol a világon nem láttam.
Gyönyörű anyagok, amiket a helyszínen a kedves vásárló igényeinek megfelelően elvileg egy óra alatt megvarrnak. Móni választ két szépséges anyagot, gondoltuk, ha egy óra alatt elkészül, akkor ám legyen.
Csak azt nem mondták el, hogy az egy óra milyen időszámítás szerint van, mert egy óra múlva még mindig szaladgáltak, hogy találjanak egy emberkét a varráshoz.


Közben leülünk, teát hoznak, ebédet is kapunk, vízzel kínálnak és beszélgetünk. Olyan náluk vagyunk vendégségben érzésem van. Végülis nem rohanunk sehova, délután van saját gyakorlás, otthon is van jóga szőnyegünk, ezért semmi ok az aggodalomra. Jönnek a helyi vásárlók is, segítséget kérnek a lányok tőlünk, hogy melyik ruhát, melyik anyagot válasszák. Mintha szakértők lennénk, próbáljuk az arcukhoz és stílusukhoz megfelelő színeket ajánlani, ők pedig ránk hallgatva veszik meg a csodásabbnál csodásabb rucikat van, aki otthon varrja magának.


Kíváncsi vagyok, mennyire tudják itt, Pune városában a jóga fogalmát, esetleg ismerik Gurujit??? Legalább 60 embert kérdezek meg, fogalmuk sincs mi a jóga, némelyik mosolyogva énekel, hogy igen ő tudja, a jóga a Hare Krisna Hare Krisna...... -vidáman énekel. Mondom neki, igen az a bhakti jóga, de mi egy más rendszerben tanulunk. Egy ember volt, aki úgy válaszolt a kérdésemre, hogy igen a jóga az előrehajlást jelent, és egy állásból előrehajlást próbál mutatni, kevés sikerrel, mert a keze a térdéig sem ér le.
Pune hatalmas város (5 000 000 lakos), a reggeli és délutáni órákra sok helyi emberke jár jógázni az intézetbe, de nyilván az egy másik közeg, másik kaszt, egy máshogy gondolkodók csoportjának való.


Ahogy a ruhabolt életébe bekapcsolódunk, olyan gyorsan elrepül az idő, hogy azt vettük észre, már legalább 4 órát töltöttünk velük, nagyon jól érezzük magunkat, megszűnt idő és tér.
Bizonyos vásárlók után tértisztítást végeznek a srácok, ami azt jelenti, hogy citrommal a kezében megy a helységbe, és köröket rajzol a levegőbe. Tisztítod a teret?? -kérdezem. Mosolyog, és igennel válaszol. Beugrik a kép, hogy az utolsó 3 nő, aki most távozott, picit más energiákkal viszonyultak, mint az átlag, gondolom, ezért volt szükség egy kis tértisztításra.
A kis oltár sem hiányozhat egy boltból sem, mint ahogy itt is nagy jelentősége van. Ganésa szobor üldögél az oltáron, élő virág koszorúval a nyakában, füstölő illatokba burkolózva, minden nap fölajánlanak egy kis tálban valami finomságot is az isteneknek. Egy kis gyümölcs, virág, rizs, kókusz, a füstölőkkel pedig folyamatosan elűzik a rossz szellemeket és kellemetlen energiákat.


Szépen lassan, de biztosan, a ruha is elkészül, de jönnek még azért akadályok a vásárlás nehezítéseként. Nem ugyanis működik a bankkártya leolvasó gép.
Átgyalogolunk a piac másik végébe a sráccal, ott tudják levonni az összeget, Móni pedig megkapja a két nőcis csini ruháját, majd újra egy teát kapunk, még mindig nem akarnak elengedni, beszélgessünk-mondják.


Ki gondolta volna, hogy itt, Indiában, egy ruhavásárlás majdnem egy teljes egész napig is el tud tartani. Itt nem is a ruhán van a lényeg, hanem a társasági és a közösségi életen, a beszélgessünk, értsük meg egymást, szeressük egymást érzése a domináns.


Majd lassan elköszönünk: Namaskara tenyerek együtt a mellkas előtt. Jelentése "szívből köszöntelek" - már a köszönésükben is benne van egy teljesen más hangsúly, mintha csak egy helló, vagy szia lenne.
De a mi szépséges magyar nyelvünkben is lehet találni olyan köszönési mondatot, hogy Isten áldjon.
Az én édesapám pedig így szokta köszönteni az embereket, szülőfalumban ma is az Isten áldja meg (Áldjon meg) mondattal üdvözlik egymást.


 








2011. június 14., kedd

Harmóniában lenni önmagunkkal - vagy saját elvárásaink iránti megfelelelési kényszerünkben kibilleni az egyensúlyból



Csörög az ébresztő, úgy érzem, ma nem vagyok képes fölkelni.
De mégis fölkelek, hívogtanak a madarak, a reggeli nyugalom, kár lenne ezt az élményt alvásra lecserélni.
Már most érzem a közelgő telihold hatásait, ami számomra fáradtságot,  pici érzelmi instabilitást, néha feszültséget is okoz.
És hogy minden szép legyen, és duplán hatásos, éppen az a bizonyos havi pár nap is beköszönt.


7-kor kezdődik az óra Prasant (mesterünk fia) tartja.
Az ő óráján nincs felmentés a menstruációs hölgyek részére sem, kivéve a fordított pózokat.
Ülő csavaró pózokkal kezdünk, gyenge vagyok, úgy érzem, csak egy dolog van, amit most szívesen tennék, vagyis feküdni, aludni.
Jobb lett volna otthon maradni, tanárom is észreveszi rajtam a közepes részvételt, talpon rúg, és üvöltve mondja, hogy TURN (csavarodj), próbálom én, de most tényleg nem megy, erőltetem, de a testem, a lelkem kiabál.
Ne bánts most, most eben az állapotban pihenésre van szükségem.


Végig harcolom az egész órát, erőltetem, nem megy, erőltetem, még nagyobb az ellenállás, és szépen lassan kiesek a középpontból, szidom magam, hogy ugyan miért nem maradtam inkább otthon, ennek így semmi értelme.
Figyelem minden apró reakciómat, és még a sejtjeim is forradalomba kezdenek. Pihenni akarunk, ez nem az az állapot, amikor kiszipolyozhatsz minket, ÁLLLLLLLLLLLJJJJJJJJ!!!!!!.


Befejeződik az óra, pihenő pózba helyezkedek, és teljes filmszakadás van úgy másfél órára.
Mély álomba merülök, jövőképek villannak fel, olyan életszerű élmények, hogy alig tudom megkülönböztetni a valóságtól.
Fölébredek, gyakorolni kell -gondolom.


A fejem mondja, hogy kell és gyerünk, elvárások, kitűzött célok, de a testem továbbra is ellenkezik.
Mi lenne, ha a belső hangomra hallgatnék??? Összepakolok, és elhagyom a termet.
Haza sétálok, és Patandjali jóga szutrákat hallgatok. Jön a felismerés, hogy ezeken a napokon a tisztulás ideje van, az elengedés ideje. Elengedem a saját elvárásaimat, az ahimsa elvét követve nem ártok magamnak, nem nyírom ki magam, hanem az egyensúly állapotát igyekszem visszaállítani újra.
Este is Prasant tanít, itthon maradok.


Most a saját ritmusomat követve gyakorlok, fekvő és ülő pózokat.
A Földanya energiája megnyugtat, alátámaszt, biztonságot ad. Újra jól érzem magam, megtalálom a középpontot, lélegzek, elengedek, lélegzek és befogadok. Hálás vagyok a bennem kiabáló hangnak, hogy figyelmeztetett, meghallgattam, hiszen ez az, amire ebben a pillanatban a testemnek, lelkemnek és az elmémnek is szüksége volt.
Bár nem teljesítettem a mai tervezett menetrendet, harmóniában és békében vagyok magammal.
Elengedem a bűntudatot és élvezem a csak úgy lenni állapotot, minden egyes percét értékelem.


 





2011. június 12., vasárnap

Egy különleges ajándék Pünkösdre: Guruji tanít



Még mindig futnak bennem a tegnapi gyakorlás hatásai, ezért tegnap nem is tudtam írni, még mindig nem találom a megfelelő szavakat. Amit átéltem, nem tudom megfogalmazni.
 
Reggel 7 órakor már jegyzetelek egy kezdő órán, amit Guruji unokája tart. Fiatal lány (kb 20 év körül lehet), derékig érő fekete gyönyörű haj, sötét szemek. Határozott, szigorú, ugyanakkor egy kis humorral fűszerezi tanítását. Olyan erővel és mozdulatokkal dönti le a tanulók korlátait, hogy csak úgy nyekkennek egy egy igazítás és korrigálás közben.
9:30-kor női óra kezdődik. Vajon most ki fogja tanítani ezt az órát???
Egy újabb leányzó érkezik, kevesen vagyunk, szombatra már sokan föladták, úgy tűnik, de az is lehet, hogy elutaztak.
Újra fölcsendül az Om és a Patandzsali fohász.
Full arm balance - mondja a tanár (kézen állás).
Na, nem, mintha nem ezt gyakoroltuk volna egész héten, jöhet egy kis változatosság, de ezúttal Guruji (BKS IYENGAR ) instrukcióival.


Ahogy tanít, elmélyedek a pózban. Mindig ad egy újabb instrukciót, amivel tovább megyünk, és lépésről lépésre érzem azt, hogy történik valami legbelül. Érzékeld az elmédben a változásokat. Olyan erővel és hangon mondja, hogy bármit meg tud csinálni az ember.
Legalább 10-szer ismételtük meg, hosszan kitartva. Már annyira remegett a karom, hogy a két utolsót képtelen voltam végrehajtani, ráadásul, ha tudtam volna, hogy mi következik... Pincha mayurasana (páva). A leggyengébb pontom, a hátam merevsége miatt. Föllendülök, mintha a legtermészetesebb póz lenne, és nem hiszem el, hogy valóban ennyire tudok dolgozni benne, és magamhoz képest viszonylag sokáig bírom - emelkedek és nyújtózok, följebb és följebb. Itt már kimerülök, mert ismét 10 ismétlés... Picit talán még a senior tanárokon is kifogott ez a sorozat, ők is néztek egymásra, hogy hűha.
Egy szombati laza órára tippeltünk, hát jól meg is kaptuk. Lazák voltunk, de csak óra után, közben meg... hááát, voltak mély pontok.


Jönnek az ülő csavaró pózok.
Drága mesterünk ismét tanít. Mindenkit odahív magához, felteszi a kérdést, hogy nektek egy egész vagy csak egy fél hátatok van??? Egész - válaszolunk. Akkor miért csak a felét csavarjátok?! Csavard az egész hátad, az egész gerinced! Inteligens vagy, vagy fél inteligens? Fejleszd ki az inteligenciádat! Aktivitás a passzivitásban, passzivitás az aktivitásban. Ez a jóga titka.
Olyan mélyen hatnak szavai, hogy valami elképesztő. Meg vagyok hatódva, újra könnyezek. Örömkönnyek gördülnek le végig az arcomon, most még a könnyeim is csavarodnak, annyira átható, mit mond.
Ülő csavaró pózokat követi a fejenállás és Sarvangasana (gyertya).


Vége az órának, az igazi hatásokkal csak otthon szembesülök:
Fekszem az ágyon, mintha a gerincem egy izzó lenne, ami bevilágítja az egész testem. Fölébrednek halott részek, a fény eljut minden kis élettelen részhez. Minden szövet és sejt ficánkol, táncol. A csuklyás izmom zsibog, lüktet, mintha 100 szív dobogna benne. Egy óriási nagy szív lettem. Túlárad bennem a szeretet, és emlékek jönnek, megbocsájtok mindenkinek. Önmagamat is beleértve.
Órákig figyelem még a történéseket, majd irány vissza gyakorolni. Újra végig gyakorlom a délelőtti programot, hogy rögzüljön a testemben az új információ sorozat.
Hogy mennyire lett mára izomlázam, nem részletezem, de most már azt is tudom, hogy milyen az, ha az embernek csontláza van - amikor élesen érzem szinte minden csontomat... :)
Élet van a testem minden kis részecskéjében, szabad vagyok, és élek.


 













2011. június 10., péntek

Pune városában marathi nyelven beszélnek.



Annak ellenére, hogy csak 9-kor kezdődik a saját gyakorlásunk, ma is korán kelek.
Nem hagynám ki a reggeli nyugalmat, a csendet, amikor még alszik a város, nem járnak az autók, nincs fergeteges duda verseny, csak a természet van. Csak ülni, és hallgatni...
Sajnos ma is szakad az eső. Megérkezünk terembe, és gyakorolni kezdünk.
Már az első nap elmondták a gyakorlással kapcsolatos szabályokat. Ha falnál gyakorolsz, akár egy csoportos órán, és végeztél a kézen állással, ne próbálj visszamenni a helyedre, mert itt nincs senkinek saját helye, saját eszköze, minden mindenkié. Ha elfoglalták, akkor találj magadnak másik helyet. Röviden ennyit a ragaszkodásról.
Eddig nem is volt semmi gondom, rohangáltam össze-vissza, hogy egyáltalán egy szőnyeghez juthassak, és gyakran megesett, hogy a földön gyakoroltam, mert már szőnyeg sem volt.


De mára betelt a pohár! Lerakom a szőnyegem, elfordulok, és már nincs szőnyeg. A falhoz cuccolok az eszközökkel, elmegyek tégláért, visszajövök, se fal, se eszköz.
Elég nehéz volt így bármit is összehozni abból, amit terveztem, de Indiában az a lényeg, hogy inkább ne tervezz, engedd, hogy minden történjen úgy, ahogy történnie kell.
Fölmegyek sirsasanába (fejenállás), koncentrálok, sorba veszem a testrészeket, amikkel dolgozom, légzésen keresztül vezetem a testem, egész jól megy - gondolom.
Még jobban nyújtózok a plafon irányába, már kezdem egész jól érezni magam a pózban. - Nem tartott sokáig, mert a legnagyobb koncentrációm közepette mögém állt valaki, és olyat igazított rajtam, hogy majdnem szívrohamot kaptam...
Végre bele tudok feledkezni eme nehéz gyakorlatba, és mit ad az Isten, jön valaki, aki teljesen kizökkent, anélkül hogy bárki kérte volna, hogy segítsen.


Nem hiszem el, hogy egy tanár nem gondol bele abba, hogy mindenki gyakorol, koncentrál, és ha javítani akarom, akkor legalább szólok annak a szerencsétlennek, hogy figyelj, itt vagyok, vagy bármi. - Mert ugyebár fejenállás közben az ember nem lát hátra fele.
Egy mondatban kifejezve, a mai gyakorlásom nem volt egy felemelő élmény.
De ez a valóság, vannak jó, és kevésbé felemelő napjaink.


Gyakorlás után megebédeltünk az indiai családnál, Marcsi, Móni is félrebeszél - jól indul ez a nap, gondoltam.
Sírunk a nevetéstől, valóban annyira önkívületi állapotban vagyunk. Kivéve Lackót, aki mindig középen és tudatosan, a toppon van.


Ebéd után Patandzsali szobrot terveztünk venni. Fogtunk 2 riksát (itteni taxi), nekivágtunk a nagy forgalomnak, miközben gyakorolhattuk a pratyaharát (érzékszervek visszavonása), annak érdekében, hogy ne szenvedjünk halláskárosodást az őrületes dudálástól.
Megérkezünk a boltba, zárva van éppen, de fogjuk föl pozitívan: Elvileg 4-kor újra nyitva lesz, addig van még 3 óránk.


Sétálunk a szakadó esőben. Lackó könyvet keres, mi meg követjük a huszadik könyves boltba is.
De gondoltuk, a huszonegyedik már az ő magán ügye. Elfáradtunk, leülnénk már valahol. Tea, kávé...........
Egy utcai könyvárus 3 széket hoz, és mondja, hogy foglaljunk helyet. Az élet apró örömei: végre leülhetünk, és nem ázunk tovább.
Nagyon kedvesek, aranyosak a srácok, hoznak nekünk mese könyvet, vicces könyvet, majd elmondják, hogy itt, Pune városában marathi nyelven beszélnek.
 
Elkezdődik az első nyelvleckénk, könyvet is kapuk hozzá, egy marathi-angol összefoglaló a fontosabb szavakról és kifejezésekről. Ahogy jönnek az emberek, beszélnek hozzánk, és már néhány alap mondatot megtanulunk. Persze a kiejtésünk nem tökéletes, ismét sírunk a nevetéstől. Gyerekek jönnek, és tanítgatjuk egymást az alap mondatokra. Csütörtök marathi nyelven guruvaar, viszlát pedig bárá áhej.
Így el is szaladt az idő gyorsan, laza 20 perc késéssel a bolt is újra nyitva.
Nem vettünk semmit, mert olyan nagyon drágán adják, hogy ennyiért otthon is meg lehet venni, így nem kell cipekedni sem.
Akkor menjünk haza, intsünk le újra riksát.


Ki gondolta volna, hogy ennyire körülményes lesz haza jutni.
Állunk az utcán, még mindig szakad az eső, de már nem számít. Esőkabát ide vagy oda, bokáig járunk a vízben, de kevésbé zavar, mint az a tény, hogy egy riksa sem áll meg, aki pedig megáll, nem visz-e el.
Azon gondolkoztunk, hogy vajon mi lehet az oka, hogy nem visznek el????? Nem akarnak dolgozni? Nők vagyunk és azért? Nem tudják, hogy hol van a cím, ahova szeretnénk eljutni?
A válasz az utóbbi, lövésük sincs róla, hogy hova szeretnénk menni.
Laza 30 perc próbálkozás után végre újra riksában ülünk, és haza fele tartunk.
Megérkezünk, futás, mert lekéssük az órát.


18 órától Geeta tanít, végre jógázunk, és akkor minden rendben lesz.
Háááát, nem teljesen. Legalább 90-en vagyunk, lökdösnek, tolnak, nem sorolom.....
Ülő csavaró gyakorlatok vannak, majd sirsasana, ustrasana, sarvangasana.
Ustrasanában történt valami - te jó ég, most mindjárt visszajön az ebéd!
Még csak most jön a sarvangasana. Hogy menjek föl? Hányingerem van, nagyon erős, de ha azt mondom, nem csinálom, megkapom a fejmosást, leüvöltik a fejem, muszáj fölmennem.
Sarvangasanában vagyunk, nem tudom követni az instrukciókat, arra koncentrálok, hogy visszatartom, mert azért mégse jönne jól ki, ha fordított testhelyzetben a szemembe vagy az orromba landolna a mai finom ebéd.
Lackónak meg az orra indult be (orrfolyás), sóhajtozunk, mélyeket lélegzünk, miközben arra gondolunk, hogy na, már csak 10 perc, és vége.
Véget ért, és kibírtuk, sokkal többet kibírunk, mint amennyit gondolunk...


Lassan haza ballagunk, most már nemcsak hányingerem van, hanem szédülök, teljesen rosszul vagyok.
Ismét egy újabb találkozás saját magammal, egy másik aspektusból.
Kérdés, hogy ismét kioldódott valami, vagy csak egyszerűen a mai események történései váltották ki belőlem ezt a reakciót.
Bár vannak kevésbé felemelő napok az életünkben, az ilyen napok is tanító jellegűek, és kérdés, hogy hagyjuk magunkat elsodorni az események által, vagy minden körülmény ellenére középpontban tudunk maradni...


 






2011. június 9., csütörtök

Időtlenségben élni



Már a tizedik napja, hogy itt vagyunk.


 


Jó érzés nem tudni, hogy milyen nap van ma... A reggeli gyakorlás után nem kell rohanni sehova, nyugodtan ebédelünk, nézelődünk, szemlélődünk, nem sietünk.
Minden olyan, mintha lassított felvételben történne. Egyetlen dolog, ami időhöz köt, az órarendünk -az órákra nagyon pontosan, sőt, inkább 10 perccel előtte kell érkezni.


Ma reggel fél 5 kor kelek, meditáció - csak úgy lenni, a jelen, a pillanat.
Hallgatom a madarakat, érzem a virágok illatát, a bogarak kórusát - a békák is beleénekelnek a reggeli koncertbe.
A légzésem vezet, egységben érzem magam, mint egy csepp a tengerben - a tenger is vagyok, a nap, a hold, a csillagok. Nagyon rég voltam ennyire közel a természethez.


A szállásunk itteni viszonylatban luxusnak számít, mégis vannak hiányosságok. Nincs szigetelés, ezáltal nemcsak bogarak, hanem 2 kis gekkó is vendégünk volt egy éjszakára.
Ma 3 kor pedig arra riadtam föl, hogy egy denevér nagy sebességgel köröz a fejünk fölött. Nem mertem mozdulni a szúnyoghálóm alatt, kértem, hogy távozzon, szeretnék még egy picit aludni.
Vagy a repkedés hangjába aludtam bele, vagy tényleg kirepült, de visszaaludtam.
A reggeli meditáció után a szokásos mangó és zöld tea reggelire, majd indulás, mert kezdődik a reggeli gyakorlás 7 órától, újra Mesterünk fiával.


Első gyakorlat most is kézen állás, de már nem kapok sokkot tőle, annak ellenére, hogy reggel 7 óra van.
Föllendülök. Élesen lélegezz ki, és a légzéseddel teremts gravitációt a testedben. Élesebben, és emelkedj -üvölt, és megállás nélkül, nagyon gyorsan beszél.
Egy más állapotba kerülök, így könnyen tudom tartani magam, maradtam volna még.
Következik a kutya póz, majd ülő csavaró pózok (parsva upavista konasana, maricsjasana 1, 2, bharadvajrasana), közben kis csoportokban dolgozunk a köteleken is.
Azért tanultad meg tökéletesen végrehajtani a pózokat, hogy most elengedj, fejleszd ki az érzékenységet.
Most csináld úgy, mintha Guruji egy webkamerán keresztül figyelne téged, csináld külsőleg, mutasd meg.
Utána pedig csináld úgy, mintha senki nem lenne, senki nem látna, ne produkáld magad, engedj el a pózban, érezd a szabadságot.


Az elfogadásról is beszél. Példákon keresztül érzékelteti az élet nagy dolgait.
Ha elindulsz otthonról, otthon felejtesz valamit, és ezáltal lekésed a repülőt, kire leszel mérges.
Megérkezel a reptérre, elment a repülő, kire fogsz rá kiabálni??
Mi lenne, ha elfogadnád mindig az adott helyzetet, és azt mondanád, köszönöm Istenem, hogy lekéstem a repülőt!!!!!!!! Elgondolkodtató, hogy ha valami nem úgy történik, ahogy mi szeretnénk, akkor kivágjuk a balhét, mérgesek vagyunk a világra, elveszítjük az egyensúlyunkat...


Annyira nagyon koncentrálok, hogy a végére már teljesen felmondja a szolgálatot az agyam.
Ennyi mindent befogadni angolul. Mindig próbálok néhány szót megjegyezni, amit nem értettem, és óra után jön a szótározás - jó kis angol nyelvlecke is egyben. Összedobjuk az ismeretlen szavakat, szerencsére Lackónál van egy szótár, most nagyon hasznunkra válik.
Vége az órának, néhány pihenő póz, utána 12-ig saját gyakorlás.


Ma Gurujihoz képest a terem másik szélén gyakorlunk, jó lenne magunkra figyelni.
Tegnap a mellettem gyakorló lány valamit nagyon elronthatott, mert Guruji iszonyatosan leszidta: "Ki a tanárod, honnan jöttél?? Neked ezt már tudnod kellene! A mi intézetünkbe nem jöhet, aki így gyakorol." Szegény lány, sajnáltam nagyon. Majdnem elsírta magát. Szóval fegyelem van és szigor, finoman fogalmazva.
A mai gyakorlásunkat Lackó vezeti, követjük őt hárman. Szerencsére kibírható volt, kifejezetten jól esett.


Kint szakad az eső, fölvesszük az esőkabátot, és irány ebédelni.
Mára már telítődtünk az indiai ételekkel, egy kis európai, egyszerű margaréta pizzát választunk.
Ebéd után a szokásos kardamon tea, ami az emésztés elősegítéséért felelős.
Haza ballagunk a szakadó esőben, ma nem készülnek fotók sajnos, mert az eső eltüntette az embereket az utcáról.
Leírjuk a gyakorlásunkat, minden dokumentálva, majdnem szóról szóra.


Délután pranayama óránk van (légző gyakorlatok).
Nincsenek jó híreim, ismét, mint egy héttel ezelőtt is, elaludtam rajta. De Móni részletesen elmesélte, mit kellett volna csinálni.. :)
Nem voltam fáradt, mégis nekem a vízszintes helyzet nagyon csábító alváshoz, ma sem sikerült ellenállnom. Körülbelül a felét hallottam, bízom benne, hogy jövő héten jobb lesz már.


Elindulunk  haza, a sarkon egy imaház, templom van, ahol hangosan szól a zene (mantrák).
Megállunk előtte, figyeljük, ahogy bemennek az emberek, és az Istenekkel beszélgetnek, imádkoznak, mantráznak.
Magával hívogat a zene, nem akarok elmenni innen, érzem, hogy nem ma vagyok itt először.
Emlékek jönnek, képek, arcok, múltbeli történetek. Itt vagyok, de ugyanakkor párhuzamosan valahol máshol is, egyszerre itt és ott is.









2011. június 8., szerda

Elengedni az előítéleteket és az elvárásokat



Szokásomhoz híven 5-kor kelek, meditáció, zöld tea, pár szem keksz, és indulás a 7 órakor kezdődő órát jegyzetelni.
 
Ma 9:30-tól van óránk, de a reggeli órára bemehetünk nézőként.
A motiváció is megvan a korán keléshez, ugyanis egy fiatal srác tanít, aki nemcsak vér profi, hanem kifejezetten jóképű is: magas, hosszú barna haja van, csillogó barna szeme, nem részletezem....... Profin tanít, és úgy tűnik, ő lesz Guruji utódja. Minden nap tanítja őt mesterünk, elképesztően gyakorol.
A ma reggeli óra indiaiaknak van, jóga szőnyeg és eszközök nélkül. Álló pózokat gyakorolnak, és néhány ülő csavarót. Mi meg szorgalmasan jegyzetelünk, mint egy gép. Isszuk a szavait, tényleg profi a srác.


Fél 9-kor vége van, rápihenünk az óránkra, mert fél 10-től női jóga van. Még nem tudjuk, ki fog tanítani. Erre az órára nem jöhetnek be pasik, maximum jegyzetelni. Szerencsére Lackó vállalja e nemes feladatot, mindannyiunk örömére.
Rengetegen vagyunk, legalább 80 nő, ülünk a szőnyegeken.


Megérkezik Guruji gyönyörű fehér ruhájában, ami földig ér, leveszi a ruhát, és nekilát gyakorolni.
Jön egy 60 év körüli nő, aki legalább 120 kilós, és Gurujival beszélget - gondoltuk, terápiára jött.
Mondja Móni, hogy szegény nőci, ilyen testtel, elég nehéz lehet így gyakorolni. Nem lehet látni a térd kalácsát a lecsüngő hústornyoktól.
Majd mi történik??? Fölmegy a színpadra, és kiderül, hogy ő a tanár. - Na, most aztán félre tenni minden ellenállást és előítéletet, mert ha nem fogadom el a tanáromat, akkor a tanítást sem tudom befogadni.
Ismét elhangzik az Om, az ima, és azt érzem, hogy a nő kőkemény és határozott, picit sem zavarja, hogy milyen a teste.


Álló pózok, trikonászana, ordít, üvölt, korrigál. Rohangál Gurujihoz, aki éppen az aktuális gyakorlata közben mondja a tanárnak az utasításokat. Fantasztikusan tanít, látszik, hogy nagyon régóta gyakorol és tanít.
De látom a gyakorló társak fején is, hogy nekik is kihívás az ellenállást legyőzni, főleg a tökéletes kinézetű és alakú amerikai, németországi csajszikon látszik.
De lassan leomlanak a falak, amiket az ellenállásunkból építettünk föl, tanárunk pedig mosolyog, lelkes, és tiszta szívből adja át a tudását.


Majd virabhadra 2, parshva konasana, és végre egy pihentető uttanasana. - Itt most elszakadt Guruji cérnája. Megkérdezteti egy másik tanárral, hogy tegye föl a kezét, aki tanár.
Hááát, alig merem fölemelni a kezem, mert sejtem a következményeket. 80% tanár, jön a válasz.
Ugyan milyen tanárok vagytok ti, hogy még egy uttanasanát sem tudtok normálisan végre hajtani????????
Kiabál, és nagyon mérges, ennek ellenére nem változik semmi bennem az iránta való imádat és tisztelet szempontjából.
Tanít, magyaráz, mi meg lapos kúszásban közlekedünk és gyakorlunk.
Vége az órának, savászana persze nincs, általában a legtöbb órán nincs.


Ebéd, haza megyünk egy kis pihenőre.
Fekszem az ágyon, és azt érzem, minden izmom táncot jár. Néha remeg, néha hullámzik, és mintha a csontjaimat is szétverték volna. Úgy érzem, nem vagyok képes fölállni sem. Móni valami homeopátiás golyót ad, Lackó szerint kimerültem.
Saját gyakorlás kezdődik 4-től 6ig.
Itthon maradok, szeretnék egyedül lenni, egyedül gyakorolni. Most azt szeretném, ha csak a saját energiáimban lehetnék.
Gyakorlok...... nem túl intenzíven, csak ami jól esik, most úgy érzem, sok volt egy picit.
Gyakorlás után egy kis ájurvédás koktél, ami a tűz energiát picit csökkenti: forralt tej, mazsola, gyömbér.
És lassan nyugovóra térek.


 


 







2011. június 7., kedd

Autó vásárlás közben szertartás az utcán Indiában



Már napok óta szeretném leírni újabb élményeimet, de olyan sok minden volt, hogy erről teljesen elfeledkeztem.


A közelünkben van egy Toyota bolt, ahol a tehetősebbek megvehetik a legújabb csicsás, luxus, full extrás autójukat. A másik utca sarkán a leprás néni kezei és lábai nyújtanak szörnyű látványt.
Az elején nem értettük, hogy miért van az autón hatalmas virágkoszorú, de ahogy közelebb mentünk, rájöttünk, hogy egy szertartás történik az utcán autó vásárlás alkalmával: A boldog tulajdonos gyönyörű ruhába öltözve, áldozatot ajánl föl az Isteneknek.
Az autóra hatalmas virágkoszorút helyeznek, a szélvédőre egy védelmező Isten szobor kerül, az autó előtt kis oltár van, ahol rizs, fűszerek, füstölő, kókuszdió található. A család nő tagjai vesznek a rizsből és fűszerekből, első adag a kormányra, hogy biztonságosan irányítson, körbejárják mind a négy kereket, fölszentelik az említett hozzá valókkal. Majd jön a kókuszdió, ami a férfiak dolga. Apu kettévágja, a levét pedig az autóra önti.


Nagyon boldogok, hogy mi is részt veszünk az örömünnepükön, kedvesen mosolyognak, és kérdezik, hogy tetszik az autó. Bólogatunk, majd jön a nő, piros és narancs festék, vagy fűszer, nem tudjuk. A homlokunkra rányom az ujjával, hogy mis is piros és narancs pöttyösek legyünk, mint ők.
A tulajdonos átveszi az autó kulcsát, és zárásként édességgel kínálnak mindenkit, természetesen minket is.
Általában olyan "Jé, itt egy ufó!" szemekkel néznek rám az emberek. Mintha azt mondanák, hogy kék szeme van??? Milyen fehér a bőre??? Vajon honnan pottyant közénk??? Rájuk mosolygok, és nagyon édesen visszamosolyognak rám.
Hihetetlen, hogy egy mosoly felold minden különbséget, és a szeretet minden nemzetiségű embert össze tud fűzni.


Ma reggel is korán kelés, 7-től jóga, újra Prasant tanít (Mesterünk fia).
Örömmel tapasztalom, hogy ma már jóval  többet értek a tanításából, mint tegnap, és bízom benne, hogy már egyre jobb és jobb lesz.
A második örömforrás: ma nem földön, hanem kötélben van a fejenállás. Nem kell kézen állni, cserébe legalább 10-szer belemegyünk Trikonászanába (háromszög póz), és hosszan kitartjuk, meditálunk a pózban.
Kérd meg a keresztcsontodat, menjen a testedbe. Kérd meg a lapockáidat, mélyen a hátadba legyenek. Kérd meg a tested, legyen benne a pózban. A légzésed legyen a vezetőd, mint amikor autót vezetsz. Nem akarod, hogy rossz utakon vezesd az autódat, nem akarsz elütni kutyákat az úton. Jól vezesd az elméd a légzéseden keresztül.


Mert az elme gondolkodik néha, félelmei vannak. De minden problémára van megoldás, értelmetlen a félelem. Koncentrálj arra, hogy ha valami probléma van, találd meg a legjobb megoldást rá.
Minden családban az anya a katalizátor, ő tartja össze a családot, ő teremt egységet.
Legyél most te, aki összetartja, egységbe hozza ezt a nagy családot, ami nemcsak a tested, hanem az elméd, a csontok, az ízületek, a belső szervek. Teremts egységet!
Megállás nélkül beszél, tartom a trikon ászanát, lélegzek, koncentrálok, elengedek, csendesedek.
Olyan könnyűnek érzem a karjaimat, mint még soha. Repülni szeretnék, úgy érzem, most sikerülne.
Ahogy magasabb leszek a pózban, minden fölfele emelkedik, és egyre jobban könnyűvé válik.
Így már nemcsak fizikailag hajtok végre egy pózt, hanem megtörténik a jóga...
Jelen vagyok a testemben, érzem a vérkeringést, tapasztalom a csontok és az ízületek részvételét, részt vesz a légzésem is benne. Újra hálát érzek, és alázatot a testem, a lelkem, a nagy család iránt, ami bennem van kívül és belül.


Hamar elrepült a 2 óra, 9-től saját gyakorlás 11-ig.
Lónál gyakorlok álló és csavaró álló pózokat. Érzem, hogy a mostani gyakorlás az eddigieknél több minőségileg. Visszaidézem Prasant szavait, és beépítem a gyakorlásomba.
Megérkezett a mi szeretett Mesterünk, Guruji is.
Fejen állásban kezd, nagyon sokáig tartja. Na, majd addig gyakorlom minden nap, hogy ennyire stabilan és meditálva tudjak időzni fejen állásban, mint ő - gondolom magamban.
Tudom, hogy még fényévekre van, de nagyon motivál, inspirál a gyakorlása.


Jól esett a mai gyakorlás, érzem, hogy élet van minden sejtemben. Boldogok a sejtek, a szövetek, az ízületek, az izmok, a csontok. Szabadságot érzek, szárnyalást, szeretném átölelni az egész világot.
Pozitív érzésekkel távozunk az intézetből, utunk először a teázóba vezet. Indiai tradicionális tea, amit errefelé csáj-nak hívnak, és tejjel és gyömbérrel fogyasztanak. Megisszuk a jó meleg teát a fullasztó meleg időben, miközben szakad rólunk a víz. Fényképezzük az indiai csajokat, hálából meghívnak még egy teára, és maguk mellé ültetnek. Nem beszélnek angolul, de mutogatják, hogy nagyon teszik nekik a ruhám és a fülbe valóm. :)


Majd ebéd a szokásos helyünkön: Vega Thai a lakoma. Csípős szószok (annyira csíp, hogy sírunk tőle, Móni pedig fogyasztja a papírzsepiket), kenyér, leves (dahl).
Mondtam a csajoknak, hogy bárhol is van az ember, pillanatok alatt kezdi kialakítani a kis biztonságát. Például mindig ugyanoda (legalábbis eddig 2 helyre) járunk vissza ebédelni, a jól bevált, megszokott dolgokhoz ragaszkodunk itt is. Marcsi úgy gondolja, pusztán az élet egyszerűsítése, a praktikusság miatt történik így.
Haza ballagunk, pár óra pihenés, és irány vissza az Intézetbe, mert Prasant újabb tapasztalási lehetőségekkel vár minket.


 













2011. június 6., hétfő

A felszínről a mélyre hatolni, és időzni benne



Kezdődik egy újabb hét.


Korán kelek, mert 7 órakor kezdődik a jóga. Előtte még meditálok, zöld tea, mangó, és egy kis kókuszos szamosza.
Az ágyam kőkemény, gondolom azért, hogy amikor éjszaka nem tudok gyakorolni, oldalon fekvésben a combcsontom mélyen visszamenjen a vápába (mintha trikon ászanát gyakorolnék), illetve mindkét lapockám egyformán a hátamban maradjon, ha háton fekszem.


Elindulunk fél 7 kor, a szokásos reggeli név beírás a füzetbe a kapunál, táskát már nem ellenőrzik. Lehet, hogy már rájöttek, nem mi fogunk robbantani a napokban.
Beírjuk a nevünket, egy lány megszólít, hogy honnan jöttünk, szokásos ismerkedés. Ő az USA-ból jött. "Legyünk mától barátok" - mondja mosolyogva.


Megérkezünk a terembe, legalább 70, 80 ember. A világ minden részéről érkeztünk, másak vagyunk, de itt mégis egyek. - Összeköt a jóga és a szeretet.
Mesterünk fia tanít, Prasant. Megérkezik, leül keresztezett lábakkal, becsukja a szemét, és mi is követjük. Tenyerek zárva a mellkas előtt. - Olyan sebességgel, és indiai akcentusú angollal beszél, hogy semmit nem értek belőle, de nem adom föl.
Majd elkezdi az Om-ot, és Patandzsali fohászát. Énekel, és mi utána énekeljük.
Olyan erő és egység van benne, hogy kiráz a hideg. Hála, hogy itt lehetek, hála, hogy tanulhatok, hogy élhetek, hogy egészséges vagyok...


Első gyakorlat a kézen állás - ez igen, gondoltam magamban. Rögtön utána fejen állás. Úgy érzem, kettétörik a gerincem, nem bírom, többször le kell jönnöm. Megy a belső balhé (nem igaz, hogy nem bírod, na, gyerünk), visszamegyek, tartom, szemembe folyik az izzadság, szétcsúszik a kezem.
Majd álló pózok, instrukciók nélkül.
Prasant tanítása elképesztő. Minden mondata a vesémig hatol:
Kérd meg magad, az elmédet, a légzésedet, a testedet, hogy vegyen részt a gyakorlásban.
Kérd meg a gerincedet, hogy vegyen részt a pózban.
Alakítsd ki a vonalakat, a biomechanikai alapját az ászanának.
De a vonalak között és a vonalakon túl még nagyon sok minden van. Figyeld meg, hogy mi van ott. Mi történik? Mit tanulsz????????


Amikor már az ötödik trikonászanában vagyunk, végre valami megtörténik.
Már nem erőlködök, a gerincbe lélegzek, figyelem a légzést, és létrejön a meditáció. Figyelek, lélegzek, vagyok, és nem vagyok. Valami másik állapot, más érzés, más tapasztalás.
Lassan vége az álló pózoknak, janu sirsasana a földön ülve.
Előre nyújtózok, lélegzek, és patakokban folynak a könnyeim, elázik a lábam és a szőnyeg.
Még soha nem éreztem ilyen mérhetetlen alázatot saját magam iránt. Még soha nem tudtam ennyire előre nyújtózni ebben a pózban, bele lazultam, nem akartam kijönni belőle.


Vége az órának, de folytatódnak a hatások és élmények bennem.
Sarokülés, addho mukka virászana - én tovább sírok. Nem rossz érzés, csak meghatódtam. Most valahogy másképp találkoztam saját magammal.


9 órától 12-ig saját gyakorlás. Úgy érzem, még az előző jóga hatásai tartanak, felszabadulnak korlátok, érzések jönnek - képtelenség így folytatni a gyakorlást.
Egy pihenő pózt választok, regenerálódás céljából. Pár perc múlva folytatom a gyakorlást, gondoltam. De olyan sok hatás ért, hogy bele aludtam teljesen.
10 órakor fölébredek.


Teljesen megszűnt minden körülöttem, nem is vettem észre, hogy Guruji megérkezett. Ülő pózokat gyakorol, amikor megpillantom.
Újra gyakorlok, de másképp. Úgy érzem, valamin áthatoltam, és időztem benne, ezáltal minden gyakorlat könnyen megy. Csend van, utána nincs kedvem megszólalni, szeretném megőrizni ezt a csendet.









2011. június 5., vasárnap

Egy szokatlan vasárnapi nap Indiában



A mai nap az átlagos vasárnapoktól nagyon eltérő számunkra itt, Pune városában.


Pihenő nap van az iskolában, nincsenek foglalkozások, csak egy reggel 8 órakor kezdődő gyerek jóga, amin nézőként vehetünk részt, és jegyzetelhetünk.
Ma reggelre már visszakerült az átjárónk, amit tegnap előtt elvitt az áradó víz. Nincs már csőmászás Lackónak sem, pedig már nagyon belejött...
Megérkezünk az intézetbe, megdöbbenten látom, hogy legalább 60, 70 gyerek érkezik a jóga terembe.


A tanár első kérdése: Miért jógáztok? Miért jöttetek? Mi az eredménye a jógának???
Arany szíveim válaszolnak: Fizikai fitnesz, mondja az egyik. Egészség és boldogság - mondja a második picúr. Hogy a légzésemet kontrolláljam - mondja a harmadik.
Állásban kezdenek az invokációval, megható, ahogy ennyi édes, ragyogó szemű gyerek egyszerre énekli az Om-ot és az invokációt.
Majd jönnek az álló és ülő pózok felváltva, megtanulják a gyakorlatok (ászanák) szanszkrit nevét. Kórusban mondják a neveket, miközben gyakorolnak. A tanár nagyon jól uralja ezt a rengeteg gyereket, én pedig belegondoltam, hogy nálam már 10 gyereknél is néha rezeg a léc, és fogytán a türelmem.
Mi figyelünk, és szorgalmasan jegyzetelünk. Hamar elszalad ez az egy óra, újra jön az Om zárásként, és Patandzsali fohásza, a gyerekek szanszkritül énekelnek. Olyan ereje van ennek az egységnek, hogy teljesen magával ragad, felemel - egész különleges érzések árasztottak el.


Óra után egy utcai kávézóban reggelizünk (itt minden az utcán zajlik), tradicionális indiai tea tejjel, szamószával (zöldséggel töltött cucc).
Vettünk egy térképet, és a nyakunkba vettük a várost. Gondoltuk, sétálunk egy nagyot, a többi meg majd adja magát, mi újra készen állunk a következő eseményekre, kalandokra.
Mivel 3-an vagyunk lányok (szegény Lackó), beindul a vásárlási roham.
Huhh, de jó kis szandik, papucsok! Hajrá! Próbálgattunk órákon át, míg végül 3 szandál boldog tulajdonosaként távoztunk. A próbálás alatt kétszer álltam bele egy szögbe a sarkammal, ami a cipőből állt ki  (nem gondoltam volna, hogy szöggel rögzítik a kirakatban lévő csini papucsokat).
Aztán jött a következő állomás, a bizsus...... Ajajjjjj, türkiz, pink, és más gyönyörű színekben pompázó karkötők, nyakláncok - itt is sikerül beszereznünk pár jó darabot...
Tovább haladunk, az út másik oldalán tüntetés van, legalábbis úgy tűnik. Sok ember zászlókkal, transzparensekkel (teljesen békés).


Odajön hozzánk 2 srác, hogy a Tiszta Indiáért mozgalom kezdeményezői, és kérnek minket, hogy az aláírásainkkal támogassuk őket. Összenézünk és bólintunk, úgy tűnik, ismét kezdődnek az izgalmak. Bemutatták a vezetőjüket, és kértek, hogy a nagy plakátra írjuk fel a nevünket. 10 másodperc alatt olyan szinten körbevett a tömeg, hogy levegőt sem kaptunk. - Fotóznak, videóznak, és a kezünkbe adnak filcet, amivel  fölvéssük a nevünket az óriás plakátra. Még mindig fotóznak, és nagyon hálásan megköszönik, hogy támogattuk őket.
Igazi szabadság érzés volt kiszabadulni a tömegből, és újra kapni levegőt.


Erre az óriási stressz helyzetre már enni kell valamit, gondoltuk.
Ezúttal egy álló sarki étkezdét választottunk, ahol vaslapon sütik a palacsintát, legalábbis ránézésre olyan. Kókuszos, csípős szósz, zöldségkrém. A tányérra pálma levelet raknak, arra jön a finomság. Ahogy elnézem a higiéniás körülményeket, biztosra megyek: kéz fertőtlenítő folyadék és fertőtlenítő kendő, annál is inkább, mivel kézzel eszünk.
Most már tele a pocak, baj nem lehet, mehetünk tovább.
Picit esik az eső, de nem zavar, nyugodtan folytatjuk a nézelődést.


És végre! A fölsők, amiket kerestünk! Igazi indiai, gyönyörűséges, pompázó színekben ránk kacsintó darabok.
Jön a ruhapróba az utcán, miközben koldusok rángatják a ruháinkat, hogy adjunk pénzt, és ostort csattogtatva hozzák ránk a szívrohamot.
Itt is bevásároltunk elég vicces áron: egy fölső 1200 forint volt, a mai ebédünk pedig kőkemény 30 rúpia, ami átszámolva 120 forint.


Most már kezdek fáradni, hiszen már 14 óra van, és 10-kor indultunk el a reggeliző helyről.
Ahogy sétálunk az utcán, egy újabb döbbenetes látványba ütközünk: a járdán egy nő három pici gyerekkel. Úgy fekszenek és alszanak, mintha az ágyban lennének, legyek tömkelege szaladgál rajtuk, de őket ez egy cseppet sem zavarja. - Elgondolkodom, hogy lehet így élni????????
Milyen az élet így??? Átértékelődnek dolgok bennem, van, akinek még egy takaróra sem futja, éhen halnak emberek az utcán, gyerekek születnek otthon és anyagi biztonság nélkül. De mégis vállalják a szülők, hogy a teremtés csodájában részt vesznek, és életet adnak. Nekik ez a természetes, hogy nincs lakásuk, autójuk, nem járhatnak iskolába, nincs semmijük a rajtuk lévő pár ruhadarabon kívül. Örülnek, ha élelemhez juthatnak, és hálásak, hogy élhetnek, hogy szerethetnek. Persze nem látok bele, hogy mélyen legbelül mit érezhetnek, hogyan élik meg a létezés eme állapotát. Egy biztos, hogy egy kis pénzzel, empátiával, mosollyal tudok nekik ebben a pillanatban néhány kellemes, szeretetteljes érzést nyújtani, és bízom abban, hogy vannak még emberek, akik majd erre járnak, elgondolkodnak, és átértékelik a saját életüket is.
Nekik meg marad a reménysugár, hogy majd egyszer nem kell már az utcán aludniuk, és talán iskolába is fognak járni.


Most már teljesen elfáradtunk, mi csajok. Lackó persze bírná még, de mi bedobjuk a törülközőt.
Leintünk egy riksát, hogy haza vigyen minket. Lenullázzuk a kilóméter órát, Marcsi és Lackó külön riksával.
Megérkezünk, kifizetjük, és várnak ránk a sarkon a társaink.
Mennyit fizettetek????????? Kérdezik. 250, mondjuk mi. Nos, ekkor derült ki, hogy 25 rúpia helyett 250 rúpiát fizettünk a riksás bácsi örömére. - A tanuló pénzt mindig, mindenhol meg kell fizetni... Most már megtanultuk, 3 km max 30 rúpia. Igaz Lackó????????