2016. február 28., vasárnap

Kalandra fel, India hív és vár



Biztonsági öveket bekapcsolni!


Indulás, újra eljött az idő, az alkalom, a pillanat. Útirány ismét Pune városa, az Iyengar yoga intézet. Tanulás, gyakorlás, énidő, töltődés,


Vegyes volt ez a hét.
Volt a nem akarok Indiába menni fejezet, amikor belegondoltam abba, hogy milyen szinten fogok kilépni a komfort zónámból, vajon milyen lesz úgy elmenni, hogy a másik felem nem tart velem??
Egész más érzés itthon hagyni a párom, mint amikor ő még Egyiptomban élt és úgy mentem Indiába, útba ejtve Egyiptomot is.
Aztán jött a hasmenéses periódus, azaz amikor az ember a félelemtől már minden fizikai tünetet is produkál.
Ugrálnak a kérdőjelek és a vajonok......


Guruji nincs már, vagyis a fizikai testben legalábbis, az energiája mindenhol van, bennünk él.
Eddig még nem tudtam írni róla.
Az ő halála szembesített azzal a kérdéssel, hogy hogyan is vagyok én most a halál témával.
Ott és akkor kiderült, számomra nehéz a téma.


Elengedésből nem vizsgáztam jelesre sajnos. Nagyon, nagyon nehezemre esett.
Azt hittem, ő halhatatlan, azt hittem, hogy számomra természetes a halál.
Visszatükrözte, hogy nem természetes számomra, nagyon is hadilábon állok, és a csontokig, sejtekig hatoló ürességet, azt a kimondhatatlan valamit nem tudom hova tenni.


Mit jelent az elengedés, vajon meddig mardos még bennem ez a fura, soha nem tapasztalt érzés??


A válasz később érkezett, egy álomban:
A Margitszigeten sétálok és egy hatalmas fa bungallóban, látom Gurujit talpig fehér ruhában.
Integet nagy mosolyogva, és mondja, hogy TUDOD, MINDENHOL OTTVAGYOK. :)
Menj csak utadon, haladj tovább.


Abban a pillanatban valamit megértettem, elfogadtam, talán elengedtem.
Bár még nem vagyok benne teljesen biztos.
Az elkövetkezendő 16 napban egész biztosan ki fog derülni.
Most már csak a bepakolás van hátra, holnap délben repülünk. :)
Szálljunk fel, én is akarom… :)