Áldásoddal megyünk

Áldásoddal megyünk, megyünk innen el.

Néked énekelünk vidám éneket.
Maradj mindig velünk, ha útra kelünk, őrizd életünk minden nap, minden nap.
-Éneklem, ahogy beszállunk az autóba, ami 5 óra helyett 6 órára  érkezett meg.

Indiai szokásokhoz képest 1 óra késés oly kevés, lehetett volna akár 5-6 óra is.

Mivel logika szempontjából nem állnak a helyzet magaslatán, ezért Lackó ésszerű pakolására van szükség ahhoz, hogy minden elférjen. 3 óra alatt megérkezünk a reptérre. Atyaég, csak reggel 6-kor indulunk! Addig mi a fenét fogunk csinálni???????

Bemegyünk a váró helyiségbe, és jegyzetelünk vadul, de egy idő után már nem bírom nyitva tartani a szemem, alszom egy picit, nem részletezném, hogy milyen pózban.

Indiai utazók nem nagyon bonyolították túl a dolgot, a pad alá terítettek egy papírt, és arra feküdtek le, hogy aludni tudjanak. Gondolkodtam rajta, hogy a jóga szőnyegemet kicsomagolom, és én is követem a  példájukat, de hidegnek találtam a követ, így maradt a pados megoldás.

Rövid időn belül kiderül, hogy 5 óra helyett 6:30-kor indulunk, így még van időnk bőven.

Újra jegyzetelhetünk, már kezdünk érdekesen kinézni: Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál...........
Lassan elérkezik a becsekkolás ideje, rádöbbenek, hogy 20 kg helyett 27, 7 kg lett a bőröndöm.
Szerencsére annyira rendesek voltak, hogy mint kis csoportot összevontak minket, ezért Marcsi és Lackó kevesebb súlya kompenzálta a mi túlsúlyunkat. -Hozzáteszem, amikor először rákérdeztem, nagyon szépen mosolyogtam a srácra, aki segített megoldani ezt a problémát.

Még egy kis zöld tea vásárlás, iszunk egy teát, pihenek egy picit a meditációs szobában (meditation and prayer room). Még ilyet se láttam sehol, a Mumbai-i reptéren van ima szoba.

Bemegyek, sarokülés, fejem a talajon, beleszundítok egy picit, közben muszlim nők és férfiak kelet felé fordulva dicsőítik Istent, a hinduk meditálnak. Maradtam, nagyon jól regenerálódtam 20 perc alatt.
Érdekes élmény, bárcsak minden reptéren lenne ilyen lehetőség.

Majd beszállás, és ahogy elfoglaltam a helyem, azonnal elaludtam.

Szegény Móni, szerette volna megmutatni, milyen gyönyörű a felhő, de mire észbe kapott, mindannyian mélyen aludtunk. Csak akkor ébredtem föl, amikor hozták a reggelit, és nagyon morcos voltam, hogy fölráztak…

Megkezdtük a landolást Isztambul fölött: tenger, hegyek, hajók, természet, csodás helyek.

Ámulva csodálom, és legközelebbi Indiai utam előtt szeretném látni ezt a várost. Lenyűgözőnek és mesésnek látszik föntről.
Leszáll a gép, egy kis pihenő, zöld tea, almás pite, és újra repülünk, gondoltuk mi.
Úgy tűnik, az egy órás késés, amit a tervezett induláshoz képest még Punéban kaptunk, hazáig kísér.
Isztambulból is 1,5 órás késéssel indulunk, de nem zavar.
Érdekes volt, indulás előtt a háziak kérdezték, hogy ugyan már, és mi különbség van, ha nem 5-kor, hanem 6-kor indultok??? Hát, valóban semmi. Megérkezik a jó kis törökös ebéd felszállás után, és olyan gyorsan repül el a két óra, hogy észre sem vettük, de landoltunk Budapesten.

Jó érzés itthon lenni, beugrani a fürdőádba és élvezni, amint a víz lemossa az utazás fáradalmait, minden terhet, és végre az ágyamban aludni.

Nagyon mély álomba merülök, csodás álmok jönnek, és magamtól ébredek már reggel 5 kor.

 

 

A bucsúzás fájdalmas pillanatai

Elszaladt az egy hónap. Alig vettük észre, épp csak megérkeztünk, és újra indulás haza.

Reggeli meditáció, megköszönöm a madaraknak a nagyszerű reggeli muzsikát, amelyet minden reggel csodálhattam.

7 órától pranajama órán jegyzetelünk.
9:30-tól utolsó női óránk, amit Guruji unokája tart elméletileg, gyakorlatilag meg Guruji is tanít.
Nehezen jutnak el az instrukciók, talán már alig van hely, ahova befogadni lennénk képesek ennyi új infó után. Nem volt egy könnyed óra, de a végén ülő pranajama és savászana is volt.

Az eszközöket a helyükre pakoljuk, Guruji éppen egy hosszas supta virasanából tér vissza.

Odamegyünk hozzá (mi magyarok 4-en), letérdelünk, homlokom a földön, és kitör belőlem a zokogás. Hirtelen minden megszűnik, nem hallok, nem látok, nem érzékelek -mint egy hullám, tör föl belőlem.
Gyorsan visszatérek, érzékelem, hogy Marcsi is zokog, és a többiek is mögöttem -nem tudom, mi történik, de valami nagyon mélyen és legbelül.......................... Guruji is meghatódik, szívből szívbe áramlik a szeretet, a hála.
Kiterjesztem a hála érzését, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehettem, hogy tanulhattam, hogy tapasztalhattam, hogy más világban voltam.

Ahogy ballagunk ebédelni, a pici kislánytól is elköszönök, akit eddig minden nap fájó szívvel üdvözöltem. Néha megfogta a kezem, és sétált velem egy kis távon. A hídépítők picikéje, 1 éves lehet. Sátorban laknak az utcán. A játékszere az utca kövei, a pocsolya, és a benne lévő mocsok, mégis hihetetlenül elmélyülten tud belefeledkezni a játékba. A mamája az utcán szoptatja őt, olyan természetesen, mintha egy csendes, kulturált helyen lennének.

Ahányszor látom őket, mindig mosolyognak.

A szokásos helyen ebédelünk, ugyan hullámzó volt az állapotom az ittlétünk alatt, de ebéd közben van egy olyan érzésem, hogy szívesen maradnék még egy hónapot.

Lassan csomagolni kell. Igaz, holnap reggel 5-kor száll föl a gép, de Indiában soha nem lehet kiszámolni pontosan az eseményeket, ezért ma délután 5-re hívtuk az autót, ami kivisz a reptérre (innen  4 óra az út).

Haza repülünk, nagyon sok élménnyel többek vagyunk, idő kell még, hogy ezt a sok mindent be tudjuk építeni az életünkbe.

Még mindig csendben

A napokban nemcsak írni, de beszélgetni sem volt kedvem.

Érdekes állapot, nem akarsz mondani semmit, nincs kérdés, nem várok választ, csak úgy szemlélődök.

Haza érkezett a mi drága mesterünk, a mi Gurujink is Kínából, és újra az ő fényétől és energiájától ragyog az egész csapat. Újra tanít, mosolyog, néha morcosnak tűnik, de csak akkor, ha valamit nagyon nem úgy hajtunk végre, ahogy ő szeretné.

Csütörtök óta pranajama hét van, végre pihenünk -gondoltuk mi…

Első reggel 7 órakor fejenállással kezdünk (variációkkal 20 percig kitartva), majd köteles gyakorlatok következnek. - Nesze neked pranajama és pihenés, küzdöttem rendesen.
Minden órán elmondják, hogy a testnek föl kell készülnie a pranajamához.
A kezdőket is úgy megdolgoztatta egy fiatal csajszi (tanárunk), hogy csak lestünk. Mi csak jegyzeteltünk, de empátiánkat és együttérzésünket fejeztük ki a résztvevőknek.
Mire eljutottak a savászanához (hulla póz, pihenő póz), addigra már maximum csak beájulni, bealudni voltak képesek. Páran úgy beszunyáltak, hogy ébresztgetni kellett őket.
A ma reggeli órán pedig már csak laza pihenő pózok vannak, és lassú, nyugodt, puha légzés.

Fekvésben óriási a csábítás az alvásra, sajnos egy picit el is aludtam, és ma ismét az volt az érzésem, hogy Prasant nem angolul, hanem kínai nyelven beszél.

Arra gondoltam, most jött el az a pillanat, amikor már az agyam felmondta a szolgálatot. -Egy hónapon keresztül napi 4-7 órában angol utasításokat hallani, végre hajtani........ huhuhu, most már sok.
Most gondoltuk végig, hogy mit csináltunk végig, és hogyan is bírtuk…
Minden nap (vasárnap kivételével) reggel 7-12 gyakorlás, ebéd egy kis pihi, majd délután újra vissza 4-6 (néha tovább, mert jegyzeteltünk) -nem is tudom… Közben még vizsgára készülünk, otthon leírjuk az aznap gyakorolt szekvenciákat, és mindehhez általában reggel fél 5-kor kelés.

Most van egy olyan érzésem, hogy nem kifejezetten nyaralni jöttünk, de mégis olyan szinten töltődünk, hogy talán 5 nyaralás sem jöhetne a közelébe e mostani állapotnak.

Sajnos már csak 1,5 napunk van itt, döbbenet, hogy milyen gyorsan elszaladt 1 hónap.
Pillanatokon belül már azt fogom érezni, hogy újra otthon vagyok, és minden a szokásos, a jól bevált.
A mosógépemet meg fogom puszilgatni, meg a fürdőkádat is… :)
Ki lehet bírni nélkülük, de most már nagyon fogom értékelni, hogy nem kell vödörben mosni, és törökülésben fél óráig zuhanyozni.

 

Csendesen

Nincs semmi, és minden van. Nem létezem, és mégis vagyok.

Nagy a csend, nem számít, mi van kívül, belül nagyon sok minden van. Nem kell beszélni, csak lenni.
Belül lenni, és kívül is. Nincs hullámzás, tisztul az óceán.
Nincsenek szavak, oly kevés a szó, mely kifejezné a pillanatot.

Geeta és Prasant tanítása, minden egyes szava olyan mélyen érint meg, hogy leírhatatlan.

Ahogy az aktív férfi részem a háttérbe vonul, elsőbbséget adva az intuitív, befogadó női részemnek, könnyeim által tisztára mosva, és bocsánatért esdekelve, békét köt bennem a férfi és a nő.
Megbocsájtás, kibékülés, tisztelet - nincs többé férfi uralom, alázatban, megértésben együttműködve fonódnak össze.
Mindkettőjük fontos szerepet tölt be, szükség van mindkét oldalra.

Namaste

 

A tűz, ami éget, és éltet

Perzselő lángokban ég a testem. Tűz lettem, láng lettem, lassan hamuvá válhatok. Csendes az elmém, és ég a testem.

Egy hét hátrahajlító gyakorlatok után úgy éreztem, valóban elégek, és a tűz energia, amit ilyenkor termel a testünk, elárasztotta az egész lényem, minden szervem, minden sejtem.

Hozzá kell tennem, picit túllőttünk a célon, mert pontosan tudtuk, hogy Prasant tanít 2 x 2 órát (hátrahajlító pózok végig), 9-12-ig pedig saját gyakorlás.

Saját gyakorlásunk alatt sem kíméltük magunkat, mert akkor még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk este...
Bátran, és teljes erőbedobással gyakoroltuk végig a 3 órát.

Kis pihenő után, 18 órakor kezdődött újra Prasant órája.

Dvipada viparita dandasana, ustrasana (teve póz), urdhva dhanurasana (híd).
Minden pózt, vagyis ezt a hármat, legalább 30-szor ismételtünk meg.
Teljes koncentráció, továbbá olyan tüzesen és hangosan beszél megállás nélkül, hogy eszembe sem jut kijönni a pózból.

Ha mobil telefonod, vagy számítógéped van, megtalálod rajta a beállítások gombot, de a lehetőségeknek a felét sem használod. Így vagy a testeddel is, a millió lehetőségből csak a kis százalékát használod általában.

Használd a beállítások gombot, végezz egy ustrászanát a keresztcsontod részére, egyet a medencéd és csípőd részére, állítsd be és használd a medencéd, a gerinced, a mellkasod, az egész tested, használd a légzésed a beállításhoz. Tanuld meg használni és beállítani minden egyes testrészedet, és lélegezz.

Még életemben nem voltam ennyi időt teve tartásban, így már én is tevévé válhattam.

Megszoktam már, teve vagyok, lélegzek, és semmi más nem jut az eszembe.
Tevéből hídba váltunk át, és igazán nem tudtam számolni, hányszor mentünk föl.
Mellettem gyakorolt az egyik tanárunk, aki szokott tanítani minket, ő is akkorákat nyögött, hogy meg is lepődtem. - Persze vicces volt, mert mindenkiből kijött valami érdekes nyöszörgés, jajongás.
Feltettem a kérdést: Ha a tanárom így nyög és mindjárt hányik (mosolyogva mutatta, hogy mindjárt jön az ebéd vissza), akkor vajon nekem most itt a vég???
Nyögés és jajongás közben rám tört a nevetés, és nagyokat röhögtem mindig, amikor Prasant üvöltött, hogy vissza és föl! Ne pihenj hosszan a matracon, menj gyorsan vissza, csináld úgy, mintha készen állnál arra, hogy a fényképezőgéppel megnyomják a klikket.

Meglepően jól bírom, persze remeg mindenem, de csinálom, megyek föl és le…

Átérzem, milyen nehéz dolog hídnak lenni, és hogy mennyire erősnek kell lennie a lábaimnak ahhoz, hogy ne dőljön össze a híd - na meg a karjaimnak, tenyereimnek is.
El sem akartam hinni, hogy két órán keresztül 3 gyakorlatot ki tudja hányszor ismételtünk meg, és meditáltunk benne. Véget ért ez az óra is.

Ahogy sétálunk haza felé, könnyűnek érzem magam, repülnék, szállnék, szabadnak érzem magam, és 10 centivel magasabbnak.

Nem vagyok fáradt, mintha több órás alvás után lennék, friss vagyok és tettre kész.
Nehezen alszom el, figyelem ezt a különleges életet, ami a testemben vibrál… Lassan elalszom, de holnap nem fogok tudni lábra állni, úgy érzem.

Könnyen ébredek, frissen, pihenten, annak ellenére, hogy alig 5 órát aludtam.

Közben teljes döbbenet: lábra állok, nincs izomlázam, nem fáj semmim, kifejezetten jól érzem magam.

 

A virágnak megtiltani nem lehet

Teljes megdöbbenésemre az  elmúlt napokban és hetekben kaptam pár támadást a blogommal kapcsolatosan, hogy miért írok, miért így írok, miért ezt, miért nem azt írom.........................

 
Azért, mert továbbra sem szeretnék senkinek megfelelni, mert egy ideje egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak rólam, nincs dolgom azzal, ki mit gondol rólam.
Írok, mert jön, úgy érzem, írnom kell, amikor nem érzem úgy, akkor meg nem írok.

A virágnak megtiltani nem lehet, hogy nyíljon. Nem lehet kérdőre vonni, hogy miért nyílik, miért így, és miért nem úgy nyílik.

A gyöngyvirágot nem lehet kérdőre vonni, hogy miért fehér, és miért nem kék, vagy lila, vagy akár piros színekben pompázik. A madarat nem lehet befolyásolni, hogy ugyan ne repüljön már.

Csak ennyit szeretnék válaszul azoknak, akik néhány kérdést tettek föl, nem teljesen pozitív szándékkal.

Hangsúlyozom, továbbra sem hozzám tartozik, amit gondolnak rólam.

Most már viszonylag nehezen viselem ezt a szoros együttlétet, ami annyit jelent, hogy 3 hete csak pár órát tölthettem egyedül. Tudom, tanulnom kell a társaságban lenni, szocializálódni, beilleszkedni, együtt lenni, csoportban lenni feladatot (számomra egyelőre feladat), de most már aztán elég!

Fölhalmozódott bennem az egyedüllét hiánya, éppen ezért tegnap elszakadt a cérna.
Minden ember, ha bármilyen kapcsolatba lép egy másik emberrel, akár párkapcsolati, akár baráti, iskolatársi, vagy munkahelyi kapcsolatról van szó, egymás tükreivé válnak.

Picit kötözködhetnékem volt tegnap, így a saját feszültségemet merészeltem valaki másra vetíteni, utólag végiggondolva merész ötlet volt… Mert akinek beszóltam, nem így fogta föl, hogy igen, én most a tükröd vagyok (támadásnak élte meg), valahol mégis olyan éles tükröt vágott elém, hogy csak kamilláztam utána is órákig.

Visszatámadt (sértett egó fegyvert ragad, meg kell védenem magam), így a szemem elé tárva a leggyengébb és legsötétebb pontjaimat. Nem támadok vissza, mert igaza van. A fenébe is, elfogadom, hogy igaza van.

Ilyen esetekben mit tehetünk?? Gondolkodtam rajta, de csak később jött a válasz: köszönd meg, hogy a tükröd volt, hogy rávilágított a hibáidra.

Mert ugyebár ilyenek vannak. Senki nem tökéletes és nem is lehet az. Vannak szeretetteljes napok, órák, percek, ugyanakkor vannak mély pontok is.

Végszóként pedig, ha a nap 24 órájából mondjuk 2 órát esetleg hisztizek, attól még a másik oldal is jelen van: hálát adok, hogy élek, hogy létezem, megtalálom az örömöt, szárnyalok, repülök, hagyom, hogy a létezés öröme átöleljen, elringasson.

Egy- egy reakcióm bizonyos eseményekre nem téveszthető össze a gondolkodásommal, az életfilozófiámmal.

És ha rádöbbenek, hogy kígyót melengettem a mellkasomon, de a kígyó megmart, attól még nem fogom bezárni a szívem, és nem feltételezem azt, hogy ha egyszer megmartak, innentől fogva majd mindenki mérgeket lövell felém.

Dióhéjban a hinduizmusról

A hindu vallásban több Isten van.

Vannak óriási Ganesha szobrok az utcán, a piacon, az üzletekben pedig picike Ganesha szobrok. Ma mi is Ganesha segítségét kértük, sorban álltunk az indiaiak között, hogy Ganesha közelébe kerülhessünk, és a védelmét kérjük.

Ő képviseli a bölcsességet, az értelmet, a tudást, a gazdagságot, a sikert, a beteljesülést. Indiában a legnépszerűbb Isten, hiszen mindenben lehet kérni a segítségét, a legkisebb problémától a legnagyobbig. Hívei azért imádják őt, hogy eltávolítson az útjukból minden akadályt, amivel az ember szembe kerülhet élete során.

Életem bizonyos területén felbukkannak akadályok, de bízom benne, hogy a Ganeshával való találkozás és beszélgetés valóban elhárít minden akadályt, és zökkenőmentesen élhetem az életem minden területen.

Bár, ha akadályok vannak, azt nem véletlenül kapjuk, hanem talán azért, mert tanulnivalónk van: türelmesebbnek kell lennünk, vagy nincs még itt az ideje annak, hogy abban a pillanatban az ölünkbe hulljon, amit szeretnénk.