Autó vásárlás közben szertartás az utcán Indiában

Már napok óta szeretném leírni újabb élményeimet, de olyan sok minden volt, hogy erről teljesen elfeledkeztem.


A közelünkben van egy Toyota bolt, ahol a tehetősebbek megvehetik a legújabb csicsás, luxus, full extrás autójukat. A másik utca sarkán a leprás néni kezei és lábai nyújtanak szörnyű látványt.
Az elején nem értettük, hogy miért van az autón hatalmas virágkoszorú, de ahogy közelebb mentünk, rájöttünk, hogy egy szertartás történik az utcán autó vásárlás alkalmával: A boldog tulajdonos gyönyörű ruhába öltözve, áldozatot ajánl föl az Isteneknek.
Az autóra hatalmas virágkoszorút helyeznek, a szélvédőre egy védelmező Isten szobor kerül, az autó előtt kis oltár van, ahol rizs, fűszerek, füstölő, kókuszdió található. A család nő tagjai vesznek a rizsből és fűszerekből, első adag a kormányra, hogy biztonságosan irányítson, körbejárják mind a négy kereket, fölszentelik az említett hozzá valókkal. Majd jön a kókuszdió, ami a férfiak dolga. Apu kettévágja, a levét pedig az autóra önti.


Nagyon boldogok, hogy mi is részt veszünk az örömünnepükön, kedvesen mosolyognak, és kérdezik, hogy tetszik az autó. Bólogatunk, majd jön a nő, piros és narancs festék, vagy fűszer, nem tudjuk. A homlokunkra rányom az ujjával, hogy mis is piros és narancs pöttyösek legyünk, mint ők.
A tulajdonos átveszi az autó kulcsát, és zárásként édességgel kínálnak mindenkit, természetesen minket is.
Általában olyan "Jé, itt egy ufó!" szemekkel néznek rám az emberek. Mintha azt mondanák, hogy kék szeme van??? Milyen fehér a bőre??? Vajon honnan pottyant közénk??? Rájuk mosolygok, és nagyon édesen visszamosolyognak rám.
Hihetetlen, hogy egy mosoly felold minden különbséget, és a szeretet minden nemzetiségű embert össze tud fűzni.


Ma reggel is korán kelés, 7-től jóga, újra Prasant tanít (Mesterünk fia).
Örömmel tapasztalom, hogy ma már jóval  többet értek a tanításából, mint tegnap, és bízom benne, hogy már egyre jobb és jobb lesz.
A második örömforrás: ma nem földön, hanem kötélben van a fejenállás. Nem kell kézen állni, cserébe legalább 10-szer belemegyünk Trikonászanába (háromszög póz), és hosszan kitartjuk, meditálunk a pózban.
Kérd meg a keresztcsontodat, menjen a testedbe. Kérd meg a lapockáidat, mélyen a hátadba legyenek. Kérd meg a tested, legyen benne a pózban. A légzésed legyen a vezetőd, mint amikor autót vezetsz. Nem akarod, hogy rossz utakon vezesd az autódat, nem akarsz elütni kutyákat az úton. Jól vezesd az elméd a légzéseden keresztül.


Mert az elme gondolkodik néha, félelmei vannak. De minden problémára van megoldás, értelmetlen a félelem. Koncentrálj arra, hogy ha valami probléma van, találd meg a legjobb megoldást rá.
Minden családban az anya a katalizátor, ő tartja össze a családot, ő teremt egységet.
Legyél most te, aki összetartja, egységbe hozza ezt a nagy családot, ami nemcsak a tested, hanem az elméd, a csontok, az ízületek, a belső szervek. Teremts egységet!
Megállás nélkül beszél, tartom a trikon ászanát, lélegzek, koncentrálok, elengedek, csendesedek.
Olyan könnyűnek érzem a karjaimat, mint még soha. Repülni szeretnék, úgy érzem, most sikerülne.
Ahogy magasabb leszek a pózban, minden fölfele emelkedik, és egyre jobban könnyűvé válik.
Így már nemcsak fizikailag hajtok végre egy pózt, hanem megtörténik a jóga...
Jelen vagyok a testemben, érzem a vérkeringést, tapasztalom a csontok és az ízületek részvételét, részt vesz a légzésem is benne. Újra hálát érzek, és alázatot a testem, a lelkem, a nagy család iránt, ami bennem van kívül és belül.


Hamar elrepült a 2 óra, 9-től saját gyakorlás 11-ig.
Lónál gyakorlok álló és csavaró álló pózokat. Érzem, hogy a mostani gyakorlás az eddigieknél több minőségileg. Visszaidézem Prasant szavait, és beépítem a gyakorlásomba.
Megérkezett a mi szeretett Mesterünk, Guruji is.
Fejen állásban kezd, nagyon sokáig tartja. Na, majd addig gyakorlom minden nap, hogy ennyire stabilan és meditálva tudjak időzni fejen állásban, mint ő - gondolom magamban.
Tudom, hogy még fényévekre van, de nagyon motivál, inspirál a gyakorlása.


Jól esett a mai gyakorlás, érzem, hogy élet van minden sejtemben. Boldogok a sejtek, a szövetek, az ízületek, az izmok, a csontok. Szabadságot érzek, szárnyalást, szeretném átölelni az egész világot.
Pozitív érzésekkel távozunk az intézetből, utunk először a teázóba vezet. Indiai tradicionális tea, amit errefelé csáj-nak hívnak, és tejjel és gyömbérrel fogyasztanak. Megisszuk a jó meleg teát a fullasztó meleg időben, miközben szakad rólunk a víz. Fényképezzük az indiai csajokat, hálából meghívnak még egy teára, és maguk mellé ültetnek. Nem beszélnek angolul, de mutogatják, hogy nagyon teszik nekik a ruhám és a fülbe valóm. :)


Majd ebéd a szokásos helyünkön: Vega Thai a lakoma. Csípős szószok (annyira csíp, hogy sírunk tőle, Móni pedig fogyasztja a papírzsepiket), kenyér, leves (dahl).
Mondtam a csajoknak, hogy bárhol is van az ember, pillanatok alatt kezdi kialakítani a kis biztonságát. Például mindig ugyanoda (legalábbis eddig 2 helyre) járunk vissza ebédelni, a jól bevált, megszokott dolgokhoz ragaszkodunk itt is. Marcsi úgy gondolja, pusztán az élet egyszerűsítése, a praktikusság miatt történik így.
Haza ballagunk, pár óra pihenés, és irány vissza az Intézetbe, mert Prasant újabb tapasztalási lehetőségekkel vár minket.

 

A felszínről a mélyre hatolni, és időzni benne

Kezdődik egy újabb hét.


Korán kelek, mert 7 órakor kezdődik a jóga. Előtte még meditálok, zöld tea, mangó, és egy kis kókuszos szamosza.
Az ágyam kőkemény, gondolom azért, hogy amikor éjszaka nem tudok gyakorolni, oldalon fekvésben a combcsontom mélyen visszamenjen a vápába (mintha trikon ászanát gyakorolnék), illetve mindkét lapockám egyformán a hátamban maradjon, ha háton fekszem.


Elindulunk fél 7 kor, a szokásos reggeli név beírás a füzetbe a kapunál, táskát már nem ellenőrzik. Lehet, hogy már rájöttek, nem mi fogunk robbantani a napokban.
Beírjuk a nevünket, egy lány megszólít, hogy honnan jöttünk, szokásos ismerkedés. Ő az USA-ból jött. "Legyünk mától barátok" - mondja mosolyogva.


Megérkezünk a terembe, legalább 70, 80 ember. A világ minden részéről érkeztünk, másak vagyunk, de itt mégis egyek. - Összeköt a jóga és a szeretet.
Mesterünk fia tanít, Prasant. Megérkezik, leül keresztezett lábakkal, becsukja a szemét, és mi is követjük. Tenyerek zárva a mellkas előtt. - Olyan sebességgel, és indiai akcentusú angollal beszél, hogy semmit nem értek belőle, de nem adom föl.
Majd elkezdi az Om-ot, és Patandzsali fohászát. Énekel, és mi utána énekeljük.
Olyan erő és egység van benne, hogy kiráz a hideg. Hála, hogy itt lehetek, hála, hogy tanulhatok, hogy élhetek, hogy egészséges vagyok...


Első gyakorlat a kézen állás - ez igen, gondoltam magamban. Rögtön utána fejen állás. Úgy érzem, kettétörik a gerincem, nem bírom, többször le kell jönnöm. Megy a belső balhé (nem igaz, hogy nem bírod, na, gyerünk), visszamegyek, tartom, szemembe folyik az izzadság, szétcsúszik a kezem.
Majd álló pózok, instrukciók nélkül.
Prasant tanítása elképesztő. Minden mondata a vesémig hatol:
Kérd meg magad, az elmédet, a légzésedet, a testedet, hogy vegyen részt a gyakorlásban.
Kérd meg a gerincedet, hogy vegyen részt a pózban.
Alakítsd ki a vonalakat, a biomechanikai alapját az ászanának.
De a vonalak között és a vonalakon túl még nagyon sok minden van. Figyeld meg, hogy mi van ott. Mi történik? Mit tanulsz????????


Amikor már az ötödik trikonászanában vagyunk, végre valami megtörténik.
Már nem erőlködök, a gerincbe lélegzek, figyelem a légzést, és létrejön a meditáció. Figyelek, lélegzek, vagyok, és nem vagyok. Valami másik állapot, más érzés, más tapasztalás.
Lassan vége az álló pózoknak, janu sirsasana a földön ülve.
Előre nyújtózok, lélegzek, és patakokban folynak a könnyeim, elázik a lábam és a szőnyeg.
Még soha nem éreztem ilyen mérhetetlen alázatot saját magam iránt. Még soha nem tudtam ennyire előre nyújtózni ebben a pózban, bele lazultam, nem akartam kijönni belőle.


Vége az órának, de folytatódnak a hatások és élmények bennem.
Sarokülés, addho mukka virászana - én tovább sírok. Nem rossz érzés, csak meghatódtam. Most valahogy másképp találkoztam saját magammal.


9 órától 12-ig saját gyakorlás. Úgy érzem, még az előző jóga hatásai tartanak, felszabadulnak korlátok, érzések jönnek - képtelenség így folytatni a gyakorlást.
Egy pihenő pózt választok, regenerálódás céljából. Pár perc múlva folytatom a gyakorlást, gondoltam. De olyan sok hatás ért, hogy bele aludtam teljesen.
10 órakor fölébredek.


Teljesen megszűnt minden körülöttem, nem is vettem észre, hogy Guruji megérkezett. Ülő pózokat gyakorol, amikor megpillantom.
Újra gyakorlok, de másképp. Úgy érzem, valamin áthatoltam, és időztem benne, ezáltal minden gyakorlat könnyen megy. Csend van, utána nincs kedvem megszólalni, szeretném megőrizni ezt a csendet.

Egy szokatlan vasárnapi nap Indiában

A mai nap az átlagos vasárnapoktól nagyon eltérő számunkra itt, Pune városában.


Pihenő nap van az iskolában, nincsenek foglalkozások, csak egy reggel 8 órakor kezdődő gyerek jóga, amin nézőként vehetünk részt, és jegyzetelhetünk.
Ma reggelre már visszakerült az átjárónk, amit tegnap előtt elvitt az áradó víz. Nincs már csőmászás Lackónak sem, pedig már nagyon belejött...
Megérkezünk az intézetbe, megdöbbenten látom, hogy legalább 60, 70 gyerek érkezik a jóga terembe.


A tanár első kérdése: Miért jógáztok? Miért jöttetek? Mi az eredménye a jógának???
Arany szíveim válaszolnak: Fizikai fitnesz, mondja az egyik. Egészség és boldogság - mondja a második picúr. Hogy a légzésemet kontrolláljam - mondja a harmadik.
Állásban kezdenek az invokációval, megható, ahogy ennyi édes, ragyogó szemű gyerek egyszerre énekli az Om-ot és az invokációt.
Majd jönnek az álló és ülő pózok felváltva, megtanulják a gyakorlatok (ászanák) szanszkrit nevét. Kórusban mondják a neveket, miközben gyakorolnak. A tanár nagyon jól uralja ezt a rengeteg gyereket, én pedig belegondoltam, hogy nálam már 10 gyereknél is néha rezeg a léc, és fogytán a türelmem.
Mi figyelünk, és szorgalmasan jegyzetelünk. Hamar elszalad ez az egy óra, újra jön az Om zárásként, és Patandzsali fohásza, a gyerekek szanszkritül énekelnek. Olyan ereje van ennek az egységnek, hogy teljesen magával ragad, felemel - egész különleges érzések árasztottak el.


Óra után egy utcai kávézóban reggelizünk (itt minden az utcán zajlik), tradicionális indiai tea tejjel, szamószával (zöldséggel töltött cucc).
Vettünk egy térképet, és a nyakunkba vettük a várost. Gondoltuk, sétálunk egy nagyot, a többi meg majd adja magát, mi újra készen állunk a következő eseményekre, kalandokra.
Mivel 3-an vagyunk lányok (szegény Lackó), beindul a vásárlási roham.
Huhh, de jó kis szandik, papucsok! Hajrá! Próbálgattunk órákon át, míg végül 3 szandál boldog tulajdonosaként távoztunk. A próbálás alatt kétszer álltam bele egy szögbe a sarkammal, ami a cipőből állt ki  (nem gondoltam volna, hogy szöggel rögzítik a kirakatban lévő csini papucsokat).
Aztán jött a következő állomás, a bizsus...... Ajajjjjj, türkiz, pink, és más gyönyörű színekben pompázó karkötők, nyakláncok - itt is sikerül beszereznünk pár jó darabot...
Tovább haladunk, az út másik oldalán tüntetés van, legalábbis úgy tűnik. Sok ember zászlókkal, transzparensekkel (teljesen békés).


Odajön hozzánk 2 srác, hogy a Tiszta Indiáért mozgalom kezdeményezői, és kérnek minket, hogy az aláírásainkkal támogassuk őket. Összenézünk és bólintunk, úgy tűnik, ismét kezdődnek az izgalmak. Bemutatták a vezetőjüket, és kértek, hogy a nagy plakátra írjuk fel a nevünket. 10 másodperc alatt olyan szinten körbevett a tömeg, hogy levegőt sem kaptunk. - Fotóznak, videóznak, és a kezünkbe adnak filcet, amivel  fölvéssük a nevünket az óriás plakátra. Még mindig fotóznak, és nagyon hálásan megköszönik, hogy támogattuk őket.
Igazi szabadság érzés volt kiszabadulni a tömegből, és újra kapni levegőt.


Erre az óriási stressz helyzetre már enni kell valamit, gondoltuk.
Ezúttal egy álló sarki étkezdét választottunk, ahol vaslapon sütik a palacsintát, legalábbis ránézésre olyan. Kókuszos, csípős szósz, zöldségkrém. A tányérra pálma levelet raknak, arra jön a finomság. Ahogy elnézem a higiéniás körülményeket, biztosra megyek: kéz fertőtlenítő folyadék és fertőtlenítő kendő, annál is inkább, mivel kézzel eszünk.
Most már tele a pocak, baj nem lehet, mehetünk tovább.
Picit esik az eső, de nem zavar, nyugodtan folytatjuk a nézelődést.


És végre! A fölsők, amiket kerestünk! Igazi indiai, gyönyörűséges, pompázó színekben ránk kacsintó darabok.
Jön a ruhapróba az utcán, miközben koldusok rángatják a ruháinkat, hogy adjunk pénzt, és ostort csattogtatva hozzák ránk a szívrohamot.
Itt is bevásároltunk elég vicces áron: egy fölső 1200 forint volt, a mai ebédünk pedig kőkemény 30 rúpia, ami átszámolva 120 forint.


Most már kezdek fáradni, hiszen már 14 óra van, és 10-kor indultunk el a reggeliző helyről.
Ahogy sétálunk az utcán, egy újabb döbbenetes látványba ütközünk: a járdán egy nő három pici gyerekkel. Úgy fekszenek és alszanak, mintha az ágyban lennének, legyek tömkelege szaladgál rajtuk, de őket ez egy cseppet sem zavarja. - Elgondolkodom, hogy lehet így élni????????
Milyen az élet így??? Átértékelődnek dolgok bennem, van, akinek még egy takaróra sem futja, éhen halnak emberek az utcán, gyerekek születnek otthon és anyagi biztonság nélkül. De mégis vállalják a szülők, hogy a teremtés csodájában részt vesznek, és életet adnak. Nekik ez a természetes, hogy nincs lakásuk, autójuk, nem járhatnak iskolába, nincs semmijük a rajtuk lévő pár ruhadarabon kívül. Örülnek, ha élelemhez juthatnak, és hálásak, hogy élhetnek, hogy szerethetnek. Persze nem látok bele, hogy mélyen legbelül mit érezhetnek, hogyan élik meg a létezés eme állapotát. Egy biztos, hogy egy kis pénzzel, empátiával, mosollyal tudok nekik ebben a pillanatban néhány kellemes, szeretetteljes érzést nyújtani, és bízom abban, hogy vannak még emberek, akik majd erre járnak, elgondolkodnak, és átértékelik a saját életüket is.
Nekik meg marad a reménysugár, hogy majd egyszer nem kell már az utcán aludniuk, és talán iskolába is fognak járni.


Most már teljesen elfáradtunk, mi csajok. Lackó persze bírná még, de mi bedobjuk a törülközőt.
Leintünk egy riksát, hogy haza vigyen minket. Lenullázzuk a kilóméter órát, Marcsi és Lackó külön riksával.
Megérkezünk, kifizetjük, és várnak ránk a sarkon a társaink.
Mennyit fizettetek????????? Kérdezik. 250, mondjuk mi. Nos, ekkor derült ki, hogy 25 rúpia helyett 250 rúpiát fizettünk a riksás bácsi örömére. - A tanuló pénzt mindig, mindenhol meg kell fizetni... Most már megtanultuk, 3 km max 30 rúpia. Igaz Lackó????????

Egy eseménydús, vicces, izgalmas pénteki nap

Nem sokat aludtunk  éjjel, a tegnapi események hatása alatt voltunk még mindig.
Nem bírtunk hajnalban fölkelni, 9-kor kezdődött a saját gyakorlás, ami azt jelenti, hogy mindenki gyakorolja a maga kis sorozatait, motiváció képpen pedig Guruji gyönyörű gyakorlását figyelhetjük.
Igen, tudom, magamra, és befelé kellene figyelnem, de képtelen vagyok megtenni, mert folyton őt figyelem, azt, hogy mit csinál, milyen szépen csinálja - és valóban 20-30 perceket meditál a pózokban.
Szorítja a kezében a kis órácskáját, ha éppen szabad a keze egy pózban, néha ránéz, aztán újra belemélyed. A pózok közötti szünetben körbenéz, mintha azt mondaná: jól van, gyakoroljatok csak, mert e nélkül semmi eredmény.
Elképesztően inspiráló és felemelő érzés a közelében gyakorolni.


12-ig gyakoroltunk, akkor már szédelegtem az éhségtől. Következett az ebéd, előtte meg a frissítő kókusz leve.
Ebéd után séta az utcán, vagyis bekapcsolódunk az utcai életbe. Fotózunk megállás nélkül, imádják az emberek, ha fotózzuk őket, mosolyognak ezerrel, és persze ha az egyiket lefotózzuk, a másikat is le kell.
Megmutatjuk nekik a képet, és nagyon édesen, elégedetten, tiszta szívből, és szeretettel mosolyognak.
Ugyanakkor néhány sokkoló dolog is szembe jött velünk, az utcán ülő leprás néni lába, amitől úgy néhány percre azért rázott a hideg.


Gyorsan elrepült a délután, irány gyakorolni 6-ra.
Elindulunk, miközben olyan erősen esik az eső, hogy szinte fáj a hátam, a vállam, a fejem, ahogy óriási erővel rám zuhan. Esőkabát, gumicipő. Nagyon boldog vagyok, hogy egy poncsó formájú esőkabátom van, ami viszonylag távol tartja a vizet, gumipapucs pedig mindegy hogy rajtam van, vagy nincs, néhány helyen sípcsontig ér a víz.
Belegondolok, hogy a leprás néni lába, az eső,........... nem sorolom, majd este itthon fertőtlenítjük magunkat.
Rohanunk Mónival, hogy ne késsünk el, az átjárót majdnem ellepi a víz, mi még szerencsésen átlépünk, de Lackó a csöveken négykézláb mászik át.


Mindenki bőrig ázva érkezik az órára, de az eső sem tántoríthat el minket a gyakorlástól.
Tele van a terem, matrac matracot ér.
Izgalommal várjuk a tanárt, és nagy örömünkre Geeta Iyengar, mesterünk lánya jön tanítani.
2 évig nem tanított, és most újra. Csodás!
Ülő pózokkal kezdünk, aztán ülő csavaró. Majd álló pózok, de nem a szokásos instrukciókkal, hanem nagyon hosszan kitartva, kemény lábmunkával...........huhhhhhhhhhh - néztünk is egymásra, hogy aztaaaaaaaaaaaa.


Videóra vették az óra anyagát, mondta Geeta hogy nem megszokott dolgokat tanított, de ez az egyvonalúság (alinment). Kibírtuk, véget ért az óra, tapsolva fejezzük ki köszönetünket a Geetának, aki mosolyogva távozik bízva abban, hogy megértettük, amit át akart adni, és be tudtuk fogadni.


Az igazán vicces dolgok most jöttek: eltűnt a kis palló, amin át szoktunk menni.
Lackó ismét négykézláb közlekedik át rajta a szakadó esőben, mi nem merjük bevállalni. Jön egy angol csaj és egy újfajta nőcis megoldást választ: lába közé veszi a nagy csövet, és átcsúszik rajta a fenekén. - Ismét sírok a röhögéstől, ezt látni kellett volna... Majd utána a pasija, aki szintén férfiasan, négykézláb közlekedik át...


Teszünk egy nagy kerülőt, hogy haza juthassunk, de később rájövünk, jobb lett volna a csöves megoldást választani. Majdnem térdig érő vízben tapogatózunk, majd nagy sebességgel jön egy autó, és szegény Móni a feje tetejéig vizes - no, nem vizes, hanem az a sok szemét, meg a néni leprája... Fujjjjjjjjjjj! - Egy újabb ok, hogy ismét a röhögésemtől zeng az egész utca...
Egyébként rajtunk kívül senkinek nem volt esőkabátja meg gumicipője sem. Sőt, volt, aki mezítláb járt ebben a mocsokban, vízben.
Elhaladt mellettünk egy busz nyitott ajtókkal. Miért is volt nyitva az ajtaja??? Mert emberek lógtak még a kerék mellett, és az ajtóba kapaszkodva is. Gondoltam magamban, egyszer azért ezt is ki kellene próbálnunk.


Nos, ennyit a mai napról, itt az alvás ideje.
Rovarok már nem nagy, csak pici csapatokban tartózkodnak a lakásban.
Fotókat a facebook adatlapomon láthattok.

 

Polaritás: fény ás árnyék.

Tanultam, és tapasztaltam, hogy minél nagyobb fényt és szeretetet teremtünk, annak annál inkább megjelenik az árnyéka...


A tegnapi csodás nap után felvillanyozódva, boldogan tértünk haza, szívünkben emlékezve Guriji szeretetére. Nem volt más hátra, mint nyugovóra térni.


És lőn, megjelent az árnyék, az ízeltlábúak hadserege elfoglalta a hálószobánkat... Kb. 2 cm-es hangyák, és valami másik fajta óriás szárnyas rovar csapat uralta a terepet. A fehér fal fekete lett tőlük, a szúnyoghálón belül és kívül a földön, az ágyon is, mindenhol...............................
Húha, elsőre nem akartam hinni a szememnek. Második reakcióként lefotóztam, gondoltam, ezt nektek is látnotok kell. Majd gondolkodni kezdtem: a világ, ami körülöttünk van, az a gondolataink tükre, mi teremtjük a külvilágot a gondolatainkkal. Szóltam Móninak, és mondtam neki, hogy akár együtt, akár külön-külön teremtettük ezt a látványt, nem lehetünk rá büszkék...


Átmentem a háziakhoz, gondoltam, ők biztos tudnak rá valami jó megoldást.
A bácsi átküldte a lányát és két lány unokáját. Mindenkinél volt egy kis söprű, meg egy teniszütőre emlékeztető, sűrű hálójú rovar kergető eszköz.
Halál nyugodtan, mosolyogva mondták, hogy oh, nem kell megijedni, mivel kint esik, ezért most ők bejöttek hozzánk - és nekiláttak a seprűvel, és az imént említett eszközzel kitessékelni azt az iszonyat mennyiségű állatot. Mezítláb járkáltak a bogarak között, teljes nyugalomban.
Levették az ágyunkról a szúnyoghálót, kivitték, kirázták, majd minden villanyt lekapcsoltak a lakásban. Fölkapcsolták az udvari lámpát és a hátul lévő folyosó lámpáját, és íme, rovarok ezrei csoportosan hagyták el a lakásunkat.


Megtanultuk a trükköt: esténként sötétben kell lenni, tudni kell együtt élni a természettel, és nem bántani a bogarakat.
Mécsest gyújtunk, füstölünk, tisztítunk - tértisztító Seraphis és Mihály arkangyal folyadékokkal.
Elemlámpával közlekedünk. - Jó dolog, ha az ember tud nevetni a saját nyomorán...
Bebújtunk az ágyba, és a szúnyoghálón belül (ami az ágyunk fölött van baldachin helyett) elemlámpával kerestük, hogy esetleg maradt-e még néhány hívatlan vendég a párnánkon.
Móni talált hármat, őket még kitessékelte, miközben én már sírtam a nevetéstől. :)


Annyira élménydús volt ez a nap, hogy elég sokáig nem bírtam elaludni.
De már véget is ért ez az éjszaka, újra nyitottak vagyunk a ma előttünk álló eseményekre.

 

Első köszöntő mondatok Mesterünkhöz (Guruji)

2011. június 2. délután 4 óra van.


Az Intézetben a titkárnak leadtuk a papírokat, átadtuk a levelet, amit neki küldtek Budapestről.
Szeretnénk pár mondatot, és egy kis ajándékot átadni Gurujinak. Menjetek most le a könyvtárba, de ne mondj túl sok mindent - mondja a titkár.
Te jó ég, levert a víz, és pulzusom az egekben, még a sejtjeim is remegnek...
Lemegyek a lépcsőn, és kérek tőle (Guruji) 1 percet. Intek Móninak, Lacinak, Marcsinak, hogy jöjjenek. Mindannyian fejet hajtunk előtte.


We arrived from Hungary. We brought in our heart the deep love, respect, enthusiasm toward our Guru and Iyengar yoga - from Hungarian practisioners. - Magyarországról érkeztünk. Szívünkben hoztuk a mély szeretetet, tiszteletet és lelkesedést a magyar jóga gyakorlók részéről gurunk, és az Iyengar yoga iránt.
Ennyit bírtam mondani, miközben mindenem remegett, és a sírógörcs kerülgetett.


Meghatódott, csillogtak a szemei, mosolygott: God bless you. - Isten áldjon.
Csupa szeretet, béke és öröm áradt belőle, nyugalom vette körül. Egy kis csípős paprikát hoztunk neki, amit még a reptéren vásároltunk magyaros mintás vágódeszkával és kis fakanállal.
Megígérte, hogy majd csinálhatunk egy közös fotót vele.


Ennyi volt a mai napra, de mindannyiunkra mély hatást gyakorolt ez a pár perc is.
Utána elmentünk ebédelni a kedvenc helyünkre, és átszámolva 160 forintért ebédeltünk nagyon finom csípős indiai menüt (a nevét már elfelejtettem).


Délután 18:30-kor kezdődött a pranajama, egy gond volt, hogy nem sokkal előtte ebédeltünk.
Ülésben kezdtünk viloma pranajamát gyakorolni, Lackóval már ott majdnem ledőltünk a henger párnáról, olyan álmosak voltunk. Majd jött a háton fekvésben hengeren a légzőgyakorlat. Ha bárki elaludna, majd ébresztjük egymást, mert elég égő itt horkolni a pranajama órán.
Ahogy lefeküdtünk, szerintem azonnal elaludtam, mert az egész kiesett, nem hallottam a tanár szavait. - Ehhez a szakadó eső hangja is hozzájárult, jól lehet esőben aludni, és hallgatni az eső hangját.
Arra ébredek, hogy mindenki oldalon fekszik, Lackó alszik, mint a bunda. Lökdösöm a karját, hogy ébredjen.............. negyedjére, amikor erősebben ébresztgettem, ő is fölriadt. Előfordul néha, hogy az ember lánya és fia elájul, és mély álomba szenderül a légzőgyakorlatok alatt.


Jól szórakoztunk hazáig a szakadó esőben, mintha dézsából öntenék, annyira nagyon esik.
Most már szerencsésen, bőrig ázva itthon vagyunk, és már este fél 9-re jár az óra.

 

 

Első nap az iskolában

Ma már minden szép, minden jó.


Nagyon jól aludtam. Elsőre úgy látszott, hogy baldachinos az ágy,  később kiderült, tévedtem, baldachin helyett a keret a szúnyoghálónak van. Így legalább nem tudtak a közelembe férkőzni a szúnyogok.
Most már áldom a párás levegő hatásait.
Nem száraz a bőröm, sőt, minden krém és testápoló nélkül is, mint a baba popsija...
1 nap alatt akklimatizálódtam.


Tegnap megkaptuk az órarendet, mi szerint ma reggel 9:30-tól van az első jóga óra. Közeledünk az intézet felé, a szívem a torkomban dobog, annyira izgulok, hogy szinte remeg az egész testem.
A folyosón álltam, amikor drága mesterünk megérkezett (Guruji). Egyenként meghajoltak, letérdeltek előtte az emberek, természetesen én sem maradtam ki a sorból. A találkozás csak egy másodperc volt, talán egy szemkontaktus erejéig. Megszólalni nem tudtam, nem akartam, nem mertem. Ő sem beszélt senkihez, csak fölment a terembe gyakorolni.

Kezdődik a gyakorlásunk. Egy indiai senior tanár kezdi a tanítást, mert elvileg Guruji már nem tanít, gyakorlatilag meg mégis.
Invokációval kezdünk, a teremben voltunk legalább 80-an a világ különböző országaiból: Amerika, Ausztrália, Bulgária, Thaiföld, Japán,.........................


A héten álló pózok hete van. Tadasanával kezdünk, Guruji már a második gyakorlat után odahívja a tanárt, üvölt vele, és adja az instrukciókat, hogy hogyan tanítson minket, milyen utasításokat adjon.
Tulajdonképpen saját gyakorlása közben 2 tanár vezénylésével tanít, és adja az instrukciókat nekünk. Hosszú ideig szinte végig hátrahajlásokat és fordított pózokat gyakorol, és közben még képes arra, hogy a mi ászanáinkra koncentráljon, látja a hibákat, és korrigáltat a tanárokkal.
Általában nagyon morcosnak tűnik, de valahol mégis egy aranyszívű, mosolygós, édes kis picike emberke. - Jóval magasabbnak képzeltem a képek alapján.


Szinte végig állópózokat gyakorlunk: Virabhadrásanák (1,2), Parsvakonasana, Parsvottanasana, Praserita padauttanasana.... nem sorolom tovább, megtudjátok majd, ha haza megyek.
Minden gyakorlatnál tanultunk valami jó kis finomságot.
Érzésre bikram jógának tűnt, adva volt a 40 fok, álló pózok, amik alatt patakokban ömlött rólunk a víz, de nagyon jól esett. Fejenállás közben szétcsúszott a kezem az izzadságtól, supta virásanában remegett az egész testem.
Ilyenkor az ember azt hinné, hogy jógázik a testem, miközben megy a belső párbeszéd - néha belső balhénak hívom...
Remeg a testem, ellenkezik az elmém, nem akarja, de én megregulázom. Add föl, bármennyire is remegsz, bármit is találsz ki mentségre és kifogásra, akkor is itt fogsz hosszú időn keresztül, mozdulatlanul feküdni, ebben a pózban. Bármennyire is szórakozol velem,  nem engedem, hogy te légy az úr a háznál.
Nálam a kormány, az én kezemben van a gyeplő................. - majd megszűnik a remegés, és elengedek, beleengedem magam a pózba,. Minden könnyűvé válik, a lelkemet nyugalom önti el, az elme nem kiabál már, nem játszik, és nem akar menekülni. Az az érzésem, hogy bármeddig benne tudnék maradni a pózban, és olyan jó. Istenem, de jó!


Villámgyorsan elszaladt ez a két óra. Felfrissülve távozunk az intézetből, irány ebédelni.
Közben zajlik az élet az utcán, pár ember csak úgy spontán lótusz ülésben ücsörög, mindenki vidám, mosolyognak, elégedettek, és nem rohannak sehova.
Iszonyat hangzavar és forgalom van, tehenek, tevék, riksák, autók, emberek, koldusok, éhezők.......... Az utcán élnek és laknak az emberek.
De egyáltalán nem zavarja őket. Elfogadják, és minden úgy jó, ahogy van.
Itt még nem láttam embert, aki szomorú vagy depressziós lenne, semmire nem mondanak nemet.
Ha valamit kérdezünk, ugyan fogalmuk sincs róla, hogy mi a válasz, de próbálnak segíteni, vagy valaki más által, vagy pedig mutatnak valamit, hogy arra menjünk.
Igaz, hogy nem is arra van,  amit keresünk, de nem mondják azt, hogy nem tudom, vagy nem segítek.
Jó érzés ilyen emberek között lenni, a háziak is nagyon kedvesek, segítőkészek, gondoskodóak.


Megérkezünk egy utcai étterembe, jó kis csípős indiai menüt eszünk.
Imádom az indiai ételeket, most bőven van lehetőségem minél több fajtát kóstolni.
Ebéd után összeírjuk a délelőtti gyakorlás anyagát, és irány vissza az intézetbe újra gyakorolni (saját gyakorlás).
Mónival és Lackóval gyakoroltunk, nagyon jól esett (ülő csípőnyitó, ülő csavaró pózok).


6 órától terápiás óra kezdődött, amin csak nézőként vehettünk részt.
Rengeteg beteg ember jött, legalább 12 indiai tanár rakta a pózokba a beteg embereket.
A mi drága Gurujink az elején csak megfigyelte az embereket, a tanárokat, majd elindult, és mindenkit korrigált, mindenkihez volt egy kedves mosolya - élmény a közelében lenni.
A következő pillanatban pedig kirugdosta az emberek lába alól az eszközöket, és üvöltött, mint egy oroszlán. - Mert nyilván eredményt, gyógyulást csak simogatással és mosollyal nem lehet elérni.


Nagy vonalakban ennyit a mai napról, csodás volt, és hálás vagyok, hogy itt lehetek.
Hálás vagyok, hogy jógázhatok, tanulhatok, hogy élek.